(Jelentéseink eddigi szerkezetéhez képest változás, hogy a kiemelt témát ezentúl a jelentés elején helyezzük el, a jogállamiság alapkövetelményeinek értékelése és a jogállamiság-index ezt követően olvasható.)
I. Mondd, te mit választanál?
Túl vagyunk a 2010. évi helyi önkormányzati választáson, a Horn korszakot követő második olyan választáson, amelynek szabályait a kétharmados parlamenti többség a saját elképzelései szerint alakította át. Ebben a hónapban a HVG és az Eötvös Károly Intézet (EKINT) közös vállalkozásában készülő sorozat a választás rendszerének változásait vizsgálja, természetesen abból a nézőpontból, hogy azok milyen következményeket jelentenek a jogállamiságra.
Az elmúlt 20 év legrövidebb kampány időszaka után megállapítható: a kampányidőszak lerövidítése annyiban pozitív, hogy a hosszabb választási kampányban a pártoknak, egyszerűen szólva, több pénzre van szükségük, ez pedig növeli a korrupciós kockázatot. A kampányidőszak nemzetközi összehasonlításban is kirívó hosszúságát alapvetően a magyar választási eljárás bonyolultsága magyarázta, ugyanakkor tudható volt – s ez be is következett –, hogy a rövidebb kampányidőszak a már bevezetett politikai márkáknak kedvez, mivel az újaknak, kevésbé ismerteknek rövidebb idő áll rendelkezésükre, hogy bemutassák magukat. A rendszer strukturális átalakítása (például az ajánlási rendszer és a jogorvoslatok egyszerűsítése) nélkül pedig további, egyébként kívánatos rövidítés nem is képzelhető el. Már az elfogadott szabályozás is demokratikus deficitet okoz, mivel a jogalkotó a választási eljárásban érvényesülő egyéb időtartamokat, így például az ajánlószelvények gyűjtésére rendelkezésre álló időt is megkurtította.
A jelölés eljárásában a nyári törvénymódosítás kemény szigorítást vezetett be: az ajánlások gyűjtésére rendelkezésre álló idő 35 napról 15-re csökkent. A változtatást azzal indokolták, hogy az országgyűlési választásokon minden jogorvoslati lehetőség maximális kimerítése mellett is jogerős legyen a szavazólap tartalma, a magyarországi voksolást egy héttel megelőző külföldi szavazás időpontjára. Kétségkívül létező problémára reagált a törvényalkotó, amit az is mutat, hogy a korábbi ferencvárosi időközi parlamenti választásokon még nem volt jogerős a szavazólap tartalma, miközben azzal már szavaztak a külföldön voksolók. Más kérdés, hogy lehetett volna más, az ajánlási időszakot kevésbé lerövidítő megoldást is találni, például enyhíteni a jelöltté válás feltételein.
Az országgyűlési választásokon, az európai parlamenti választásokon, illetve az önkormányzati választási rendszer egyes elemeiben a jelöltté váláshoz, illetve a listaállításhoz szükséges ajánlások száma változatlan maradt, ám ez a helyi önkormányzati megyei listák állítása esetén háromszorosára, a főpolgármester-jelöltek esetében négyszeresére nőtt. Mindez rendkívüli módon megnehezíti a kisebb szervezetek jelölt-, illetve listaállítását, ezáltal pedig azt is, hogy új, kevésbé kiépített társadalmi hálózattal rendelkező szerveződések jelenhessenek meg a politikai térképen. A törvényjavaslat előterjesztőinek indoklása szerint erre azért volt szükség, hogy csak valós társadalmi támogatottságú jelöltek indulhassanak a választásokon. Az igaz lehet, hogy a választási rendszer működőképességét veszélyezteti, ha a voksoláson nagyon sok esélytelen jelölt is elindul, viszont a politikai rendszer megújulási képességét csökkenti, ha a belépési küszöb olyan magas, hogy nem teszi lehetővé a részvételt új politikai vagy civil szervezetek számára.
A korábbi önkormányzati választások adatai egyáltalában nem igazolták, hogy kezelhetetlenül megnőtt volna a jelöltek száma. Éppen ellenkezőleg: míg a polgármester-jelöltek számában nem mutatható ki nagyságrendi változás, az egyéni jelölteknél, valamint a megyei önkormányzati listák esetén egyértelmű az a tendencia, hogy a mostani szigorítást megelőzően is egyre kevesebb jelöltre és listára szavazhattak a választók (lásd a táblázatot).
Az ajánlási rendszer szigorítása a jogállamiság szempontjából a rendszert nemhogy javította, hanem jelentősen rontotta. A szigorítás egyértelműen a Fidesz számára kedvező, és a Jobbik, valamint az LMP jelöltállítási lehetőségeinek korlátozásán túl mindenekelőtt a nem parlamenti pártok támogatásával induló jelöltek (más pártok, civil szervezetek jelöltjei, továbbá a kisebb települések kivételével a függetlenek) számának látványos visszaesését eredményezte. A változtatás ezért nyers hatalomérvényesítésnek minősíthető, amely az új politikai erők megjelenésének, illetve társadalmi hátterük megerősödésének megakadályozását, vagyis a későbbi esetleges riválisokkal szembeni megelőző csapást célozza. A módosítás figyelmen kívül hagyta azt a széles körben hangoztatott szakmai érvet, hogy az ajánlószelvény alkalmazása mára egyrészt indokolatlan lett, másrészt az állampolgárok személyes adatok védelméhez fűződő jogának rendszeres sérelmét okozza.
A jelölés kérdésével kapcsolatban az alkotmányjogászok véleménye megoszlik: „A jelöltek komolyságát nem garantálja semmilyen ajánlási rendszer, a demokratikus választás végeredménye az egyetlen mutatója annak, hogy kit tartanak a választók komolynak. Ezért értelmetlen a komolyságra törekedni, ami egyébként is olyan bizonytalan tartalmú cél, hogy arra törekedni jogállamban nem illik” – vélekedik egyik szakértőnk. „Az ajánlási rendszer szigorítását semmilyen, alkotmányjogilag releváns körülmény nem indokolta. Módosítás esetén inkább az enyhítés mellett szólhattak volna érvek, tekintve, hogy kevésbé kiélezett versenyben is széles körben lehetett visszaélésekről hallani” – fogalmaz másikuk. „A sok-sok jelölt a szavazatok »szétszóródását« eredményezi, megkönnyítve a nagyobb pártok pozícióját” – írta egy harmadik kolléga.
A kampánycsend lerövidítése helyeselhető, megsértése jellemzően eddig sem volt gyakorlatilag szankcionálható, az internet korában pedig végképp illuzórikussá vált. A kérdés sokkal inkább az, hogy a szavazás napjára érdemes-e fenntartani a kampánycsend intézményét. A jogorvoslati eljárások határidőinek csökkentése a kampányidőszak rövidítéséből logikusan következett, de ez a jogállamiság érvényesülése szempontjából kedvezőtlen és alkotmányossága is kérdéses. Azt a korábbi szabályt ugyanis, amely három napban határozta meg a jogorvoslatok benyújtásának és elbírálásának határidejét, a Fidesz képviselőinek 2002-es indítványára megállapított alkotmányellenesség miatt kellett a törvénybe iktatni. A most kormányzó párt akkor úgy érvelt az Alkotmánybíróság előtt, hogy a választások tisztaságának garantálásához, a megalapozott döntésekhez hosszabb jogorvoslati határidőkre van szükség.
A megyei közgyűlések választása során érvényesülő bejutási küszöb 4 százalékról 5-re emelése annyiban logikus, a jogrendszeri koherenciát szolgáló lépés, hogy a 4 százalékos mérték meghatározásakor (1990-ben) még ugyanennyi volt a parlamenti bejutási küszöb. Amikor 1994-ben ez utóbbit 5 százalékra emelte az Országgyűlés, a megyei közgyűlési választások esetén változatlanul hagyta a korábbi szabályt. Számításba veendő, hogy a 2006-os megyei közgyűlési választások idején 19 megyei vagy fővárosi lista 4 százaléknál több, de 5 százaléknál kevesebb szavazatot kapott, amelyek között helyi civil szervezetek, az MDF és az SZDSZ listáit találjuk meg. Ennek alapján azt gondolhatnánk, hogy a küszöb megemelése érdemben nehezíti a kisebb szervezetek bejutását a közgyűlésekbe, ez azonban csak részben áll. Mivel a megyei közgyűlés tagjainak száma jelentősen csökkent, 5 százalék alatti eredménnyel a korábbi szabály szerint is csak nyolc helyen (Budapesten, Bács-Kiskun megyében, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Fejér megyében, Győr-Moson-Sopron megyében, Hajdú-Bihar megyében, Pest megyében, valamint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében) lehetett volna mandátumot szerezni.
Az önkormányzati képviselők számának csökkentése alapvetően politikai kérdés: a jogállamiság érvényesülését nem befolyásolja, hogy egy százezres városban 32 fős vagy 20 fős közgyűlés működik-e. A kisebb közgyűlés kétségkívül valamivel olcsóbbá teszi a rendszert. Egyáltalán nem mindegy ugyanakkor, hogy milyen választási rendszerben választják meg az önkormányzati képviselőket. Az egyéni választókerületek alkalmasak arra, hogy a választásokon győztes párt stabil többséghez jusson a képviselőtestületekben, így hatékonyan, minél kevesebb politikai háttéralkut kötve tudja kormányozni a települést. Az arányos választási rendszer viszont képes megjeleníteni egy település közéleti sokszínűségét, illetve rá tudja kényszeríteni a helyi politikusokat, hogy minél szélesebb társadalmi koalícióra támaszkodjanak. A jogállamiság szempontjából a vegyes rendszer kedvezőbb, hiszen a két, önmagában egyoldalú megoldást a másikkal korrigálja. A rendszerváltáskor éppen ezért alkotott mind az országgyűlési választásokon, mind pedig a nagyobb települések képviselő-testületének megválasztásához vegyes rendszert a parlament.
A vegyes rendszerben a két elem közötti arány megváltoztatása számos következménnyel jár. Ha az egyéni választókerületek számát jelentősen csökkentjük, akkor túl sok választópolgár jut egy képviselőre, ami gyengíti a választó és a képviselő közötti kapcsolatot, csökkentheti a képviseleti intézményekbe vetett bizalmat. Ha az arányos elem részesedése csökken érdemben, akkor a sokszínűség, a kisebbségi vélemény megjelenése szenved csorbát. A nyári törvénymódosítás a létszámcsökkentést olyan módon hajtotta végre, hogy az egyéni választókerületek száma kisebb arányban mérséklődött, mint a képviselő-testület egészének létszáma, így most az egyéni választókerületekben nem hasznosuló, tehát nem a győztes pártra leadott szavazatokkal kevesebb mandátumot lehetett szerezni. A kisebb pártok és civilszervezetek bejutásának nehezítése a demokrácia megújulási képességét vetheti vissza, hiszen ahhoz, hogy egy új országos politikai erő sikereket érjen el, az ország egész területére kiterjedő, társadalmi hálózatra van szüksége, ami leginkább a helyi önkormányzatok szintjén szervezhető meg. A civilszervezetek bejutásának nehezítése ráadásul a pártpolitika felé tolja el a nagyobb települések önkormányzati testületeinek működését, holott az is fontos lenne, hogy ne teljesen pártlogikán működjön a helyi közhatalom, hanem a társadalmi részvétel szélesebb lehetőségeit biztosítsa.
A szakértők erről így vélekednek: „A vegyes rendszer stabilitásának fenntartása érdekében a létszámcsökkentésnek mindenképp egyenlő arányban kellene érintenie az egyéni, valamint a listán választható képviselőket.” „A többségi elv torz, a tényleges választói akarattól elrugaszkodó eredményt hoz. Amennyiben egy stabil pluralitás (relatív többség) érvényesülni tud (míg az ellenzék, még ha többségben is van, de megosztott) akkor hosszú távú hatalmi monopóliumok jöhetnek létre.” „A létszámcsökkentéssel egyidejűleg a kompenzációs listáról bekerülő képviselők arányának kellene nőnie. Ez szükséges ahhoz, hogy a torzító hatás ne növekedjen. (A létszámcsökkentéssel egyidejűleg egyébként a megyei szint kiiktatása lett volna üdvözölhető lépés.)” „A 60–40 százalék a helyes arány. A legcélszerűbb az 51–49 százalék lenne, de ez az alacsony mandátumszám miatt nem valósítható meg az életben. (Matematikailag megvalósítható, de nem lehet „tört” képviselő.)”
Az Országos Választási Bizottság (OVB) megbízatási idejének rövidítését azzal indokolta a törvényjavaslat benyújtója, hogy feladatainak ellátása más képességeket igényel a parlamenti, az európai parlamenti és az önkormányzati választások esetében. Ez az érv helytelen: ha ugyanaz a bíró ítélkezni tud különböző választási ügyekben, ugyanaz a helyi vagy területi választási bizottság el tudja látni a feladatait minden választási típus esetén, akkor erre az OVB képes lenne a jövőben is. A szervezeti átalakítást más nem magyarázza, mint hogy a kormánypártok meg akartak szabadulni az előző Országgyűlés által választott OVB tagoktól. A változtatást a korábbi OVB az Alkotmánybíróság előtt támadta meg. Mindenesetre érdekes lesz ebből a szempontból 2014, amikor egy éven belül négy összetételben is működni fog az OVB, hiszen április-májusban országgyűlési, júniusban európai parlamenti, októberben pedig önkormányzati választások lesznek. A jogállamiságot, a jogalkalmazó szervek kiszámítható működését, a színvonalas döntéshozatalt biztosan nem szolgálja, ha egy fontos állami testület havonta, kéthavonta teljesen lecserélődik.
Empíria: Hatékony, jogállami és demokratikus?
Arra voltunk kíváncsiak, hogy az alkotmányjogász szakértők szerint a választási rendszernek – legyen az önkormányzati vagy országgyűlési – mennyire fontos jogállami követelménye, hogy inkább elősegítse a politikai rendszer megújulását, illetve hogy elsősorban a működőképes kormányzást szolgálja. Bár a két szempont első ránézésre nem tűnik egymással ellentétesnek, ha a jogalkotó számára a működőképes kormányzás biztosítása a fontosabb, úgy a választási rendszert biztosan a többségi elv felé mozdíthatja el, megszilárdítva ezzel a mindenkori status quo –t. A politikai rendszer megújulása ellenben akkor biztosítható, ha a választási rendszerben a többségi elv rovására az arányossági elv van jelen. Ugyanakkor a képviselők választásának elvei mellett, azzal hogy az új portékával a politika piacára kilépők lehetőségeit mennyire könnyíti vagy nehezíti meg, a jelölési rendszer is alapvetően befolyásolja ugyanezen elvek érvényesülését.
A szakértők mintegy háromnegyede úgy vélte, hogy fontosabb azt lehetővé tenni, hogy minél több jelölt közül választhasson a választópolgár, mint azt az elvet követni, hogy az ajánlási rendszer úgy legyen kialakítva, hogy csak a valóban esélyes „komoly” jelöltek indulhassanak a választáson. Olyan szakértő nem volt, aki kizárólag a kellő társadalmi támogatottságot tartotta a két elv közül meghatározónak.
II. Jogállamiság-index
A Jogállamiság-index az elmúlt hónaphoz képest szinte nem módosult, jelenleg 4.9 indexponton áll. Az egyes kérdések tekintetében sem volt jelentős elmozdulás, az index-kérdések több mint felénél, ha kevéssel is, de inkább javult a szakértők véleménye. Jobbat, mint közepes osztályzat a közhatalom bírálhatósága (6,54), a személyek egyenlő méltóságának biztosítása (5,28), a közjogi működés a parlamentarizmus elvei szerint történik (5,15) és a jogsértő közhatalmi aktusokkal szembeni jogérvényesítés lehetősége (5,05) kapott. A többi indexkérdés egyelőre úgy tűnik, hogy tartósan a közepes érték alatt marad.
III. A jogállamiság követelményeinek értékelése
1. Az alkotmányvédelem, ezen belül az alapjogvédelem elért szintje nem csökkenthető.
A sajtóból megtudhattuk, hogy gőzerővel folyik az alkotmányozás, és e folyamat szeptemberben csak felgyorsult. A választások után beszélt a kormányfő először az új alkotmány szükségességéről, ám ekkor még a 2012-es év második felét jelölte meg az elfogadás kívánatos dátumaként. Röviddel ezután, 2010. június 2-án Lázár János, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője és Balsai István képviselő országgyűlési határozati javaslatot terjesztettek be, amely már 2011. június 30-át szabta határidőként a tervezett új alkotmány „alapvető elveinek” kidolgozására, ami a normaszöveg kidolgozása és a társadalmi vita időigényét figyelembe véve 2011 végi vagy 2012 eleji elfogadást valószínűsített. Öt nappal később, június 7-én, Mátrai Márta képviselő (Fidesz) módosító indítványt nyújtott be az országgyűlési határozati javaslathoz, amellyel 2010. december 31-ére hozta előre az alapelvek kidolgozásának befejezését, ez a módosítás 2011. nyári elfogadásra engedett következtetni. Szeptember elején pedig a miniszterelnök arról beszélt, hogy az új alkotmányt 2011. kora tavaszán (bizonyos sajtóbeszámolók szerint március 15-ig) el kell fogadni. Ez a menetrend már nem ad lehetőséget a nyilvános társadalmi vitára, hiszen az alapelvek ez év december végéig készülnek el, a normaszöveg megírása értelemszerűen csak ezután kezdődik. A kormánytöbbség semmilyen indokot nem adott az alkotmányozó folyamat többszöri lerövidítésére, az pedig elfogadhatatlan, hogy az alkotmányozás valamely politikai csoport vagy politikus pillanatnyi érdekének rendelődjék alá, márpedig a többszöri határidő-változtatásra más magyarázat nem látszik.
Miközben az alkotmányozásra szánt idő szeptemberben pár hónapra rövidült, még mindig nem kapott figyelmet az a kérdés, hogy egyáltalán szükséges-e az alkotmányos rendszer és a mögötte álló elvi alapvetések, azaz a hatályos alkotmány leváltása. Az 1989-es alkotmány alapkérdéseiben az akkor meghatározó pártok egyetértettek, ezért is szolgálhatott húsz évig a magyar demokratikus politika alapzataként. A jogok és a közhatalmi működés mércéjéül szolgáló alkotmány mindig több az alkotmány szövegénél, az időmúlás önmagában is erősíti legitimitását, az alkotmány az időben változik, magába foglalja az értelmezések és a gyakorlat újabb és újabb rétegeit.
Az új alkotmány előkészítésének ez a felgyorsulása mindamellett, hogy beszűkíti a hatályos Alkotmány védelmének lehetőségeit, nem ad lehetőséget tényleges társadalmi és szakmai egyeztetésre.
2. A közhatalom független intézményeinek a parlamenti többség és a kormányzat befolyásától mentesen kell működniük, csak így őrizhetik meg arcukat, a közhatalom gyakorlását pedig a valóban független intézmények folyamatos kontrolljának kell legitimálnia.
Szeptemberben tudtuk meg, hogy az Országgyűlésnek a 2002 és 2010 között és különösen 2006 őszén az állam részéről a politikai szabadságjogok sérelmére elkövetett jogsértéseket vizsgáló albizottsága bírák és bírósági vezetők meghallgatását tervezi. Parlamenti bizottságnak azonban nincs joga arra, hogy független bírákon, illetve bírósági vezetőkön ítéleteket kérjen számon. A bírósági eljárásban feltárt tények és a bírói döntések indokai az ítéletekből megismerhetők. Az albizottság elnökének e szándékát hatalommegosztás elvével és a bírói függetlenséggel szembeni durva támadásként értékeljük.
3. Fontos, hogy a parlamentáris rendszer határozza meg továbbra is alkotmányos berendezkedésünket, a kormányzat parlament előtti felelőssége és a parlamenti ellenőrzés intézményei nem gyengíthetők.
Az előző pontban kifejtettek ismét ráirányították a figyelmet az Országgyűlés alkotmányos mulasztására: a törvényhozó még mindig nem részletezte az Alkotmány azon szabályát, amely szerint az országgyűlési bizottságok által kért adatokat mindenki köteles a rendelkezésükre bocsátani, illetőleg köteles előttük vallomást tenni [Alkotmány 21. § (3) bekezdés]. Az Országgyűlésnek törvényben kellene meghatároznia, hogy kinek kell megjelennie a bizottság ülésén, és ott milyen kérdésekre kell, illetve milyen kérdésekre nem kell felelnie. A mulasztás közvetlen következménye, hogy a bizottságok meghívásának olyanok sem tesznek eleget, akik mint jelenlegi és/vagy közelmúltbeli közhatalom-gyakorlók minden alkotmányjogi érvelés szerint kötelesek lennének az Országgyűlés ellenőrző tevékenységét segíteni. A mulasztásos helyzet fenntartása senkinek sem kedvez: nincsenek szabályok, amelyek védenék a megjelenésre kötelezetteket attól, hogy például magukat bűncselekmény elkövetésével vádolják, és nincsenek szabályok, amelyek a közügyek országgyűlési bizottságok útján való felderítését lehetővé tennék, hiszen a megjelenési, adatszolgáltatási kötelezettség nem körvonalazott és nem is kikényszeríthető. A zavaros helyzet csak rövidtávú politikai érdekeket szolgálhat, valójában sem a “megidézettek”, sem a bizottságok hatékony működése szempontjából nem jó.
4. A közhatalom gyakorlása legyen átlátható, a közhatalmat gyakorló szervezetek és személyek pedig legyenek számonkérhetőek, az információszabadság elért szintje fejlesztendő, a visszalépés nem elfogadható.
Nyilvánosságra került a kormány törvénytervezete a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről. Ennek legfontosabb része a jogszabálytervezetek véleményezésének biztosítása, és ennek érdekében a tervezetek szövegének a nyilvánosságra hozatala. Mindez nem újdonság. az elektronikus információszabadságról szóló 2005. évi XC. törvény (Eitv.) már fél évtizede biztosítja – legalábbis a norma szintjén – a jogalkotás átláthatóságát a tervezetben leírtakhoz hasonló módon, amit a jogalkotó talán nem olvasott el. A tervezetek kötelező internetes nyilvánosságra hozatala, a véleményezés lehetősége és a véleményekről kialakított minisztériumi álláspontról készített összefoglaló kötelező közzététele már 2005 óta kötelező Magyarországon. Azonban – ahogy eddig is – a törvényi kötelezettség nem biztosítja, hogy a közzététel és az érdemi véleményezhetőség valóban biztosított legyen, e tervezet sem teszi kikényszeríthetővé a közzétételt, nem fűz semmilyen jogkövetkezményt ennek elmaradásához. Enélkül semmilyen érdemi változást nem hozna az új jogszabály. A törvény hatályát meghatározó rendelkezés csupán a minisztériumokban készülő tervezetekre szűkíti le a közzététel kötelezettségét, így véleményezhetetlen maradna minden olyan jogszabály, amelynek előkészítése nem minisztériumban történik. A törvény ezzel kibújást engedne a közzétételi kötelezettség teljesítése alól: annak a törvénynek a tervezetét, amelynek a véleményezhetőségét a kormány valamiért nem kívánja biztosítani, egyszerűen egy kormánypárti képviselő nyújtja majd be a jövőben is.
Ugyanez a tervezet szól a lobbitörvény hatályon kívül helyezéséről. E törvény azt hivatott lehetővé tenni, hogy a közhatalmi döntés befolyásolását célzó üzletszerű érdekérvényesítésről a nyilvánosság értesüljön. A szabályozás célja, hogy átláthatóvá tegye, mely gazdasági érdekcsoportok milyen célok érdekében keresik fel a hatalom gyakorlóit. Kétségtelen, hogy a törvény rendelkezései nem érvényesülnek kellő mértékben, ám a törvény hatályon kívül helyezésével a jogrendszerből úgy kerülne ki a fenti célt szolgáló jogi eszközrendszer, hogy ahelyett mást hoznának létre.
Az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság ülésén készült jegyzőkönyv szerint heves vita alakult ki arról, hogy a véleményezésre felkért társadalmi szervezetek által megküldött álláspontok milyen feltételek mellett hozhatók nyilvánosságra, illetve egyáltalán nyilvános adatokról van-e szó. Bár a bizottság végül a nyilvánosság mellett döntött, nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy annak kormánypárti elnöke és egyik alelnöke a legkülönfélébb érvelési technikákkal kívánta elzárni a nyilvánosság elől a bizottsághoz beérkező anyagokat. Míg a bizottság elnöke, Salamon László a szerzői jogok védelmére és a vélemények döntés-előkészítő státusára tekintettel érvelt a nyilvánosság kizárása/korlátozása mellett, addig Mátrai Márta különleges személyes adatként tekintett a szakértői véleményekre.
5. A szólás szabadsága csak az alapvető jogok védelmében, és csak arányos mértékben korlátozható, a politika befolyásától mentes sajtó és média szabadságát biztosítani kell.
Az önkormányzati választási kampány finisében történt, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatók megtagadták egy politikai párt cigányokat sértő választási hirdetésének leadását. Az ügyben az Országos Választási Bizottság és a Legfelsőbb Bíróság is határozott, mindkét döntés szerint le kell adnia a műsorszolgáltatóknak a hirdetéseket. A döntések – amellett, hogy kritikusaik szerint nem veszik figyelembe a közösségek méltóságát, illetve a közszolgálati média alkotmányos értékeket közvetítő funkcióját – rámutatnak arra, hogy a választási kampányban milyen bonyolult kapcsolat áll fenn a választók megnyerését célzó véleménynyilvánítás és a műsorszolgáltatókat illető sajtószabadság között. A közszolgálati műsorszolgáltatónak ugyanis úgy kell alkotmányos értékrendű műsort sugároznia, védenie mások méltóságát, és közben biztosítani a politikai szólás lehetőségét, hogy egyúttal a versengő jelöltek és jelölő szervezetek esélyegyenlőségét is garantálnia kell, a kampányba nem avatkozhat bele. A döntések a pozitív jognak megfelelnek ugyan, de figyelembe kell venni, hogy azok a szabályok, amelyekkel megalkotásukkor (a kilencvenes években) a szóláskorlátozással szembeni és amelletti érdekeket megkísérelték kiegyensúlyozni, nem biztos, hogy a mai helyzetben is érvényes megoldásra vezetnek. Ezért szükségesnek tartjuk, hogy a választási kampányban az esélyegyenlőség, a szólásszabadság, a személyek egyenlő méltósága és a közszolgálatiság értékeit a kilencvenes évek óta szerzett tapasztalatok fényében újra mérlegeljük, és ha szükséges, módosuljanak az ezeket kiegyensúlyozó szabályok.
A tartalom alapú szóláskorlátozást rendkívül veszélyesnek tartjuk, ennek igazolására a szeptemberi hónap is szolgál egy esettel. Egy, még júniusban elfogadott Btk.-módosítás nyomán a nemzeti szocialista és a kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tagadása vagy kétségbe vonása, jelentéktelen színben való feltüntetése is bűncselekmény lett, amely három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható. Biszku Béla, volt belügyminiszter egy interjúban 1956-ot ellenforradalomnak, a megtorlásokat pedig jogszerűnek nevezte. Szeptemberben kiderült, hogy a volt belügyminisztert e nyilatkozata miatt indult büntetőeljárásban már meg is gyanúsították. Ezen eset kapcsán meg kell ismételnünk: a történelmi tények értékelésével kapcsolatos nyilatkozatok büntetése a büntetőjogi történetírásnak ágyaz meg. A szabályozás és az eset furcsasága, hogy ugyanaz, aki a cselekedetéért magáért nem büntethető, büntethető azért, amit e cselekedetről gondol.
6. Minden ember individuumként és közössége részeként is egyenlő méltósággal rendelkezik, ennek minden állami megnyilvánulást át kell hatnia.
A szeptemberi hónapban a belügyi dolgozók - rendőrök - méltóságát érintő javaslat látott napvilágot, amely szerint ezen személyek megbízhatóságát akár színlelt vesztegetési kísérlettel is ellenőrizhették volna. Ez minden bizonnyal sértette volna az érintettek tisztességes eljáráshoz való jogát is. A szakszervezetek tiltakozása miatt a belügyi tárca sajtóhírek szerint visszavonulót fújt, a tervezett szabályokat nem a fentiek szerint fogják megalkotni. Az érdekképviselet véleményének ilyen figyelembe vétele pozitívumként értékelendő.
A Belügyminisztérium egy másik törvénytervezete - amely az épített környezet alakításáról és védelméről szóló törvény módosításáról szól - az önkormányzatoknak arra adna lehetőséget, hogy a közterületet nem rendeltetésszerűen használókat szabálysértési bírsággal sújtsák. A tervezet indokolásából az is kiderül, hogy a szabályozás célja a hajléktalanok távol tartása a közterületektől: „a törvényi felhatalmazás alapján az önkormányzat lehetőséget kap a rendeltetésellenes és engedély, megállapodás nélküli használat (pl. a közterületen történő ‘lakás’, ‘alvás’) szankcionálására.” Az Országgyűlésnek benyújtott törvényjavaslat indokolásában ez a mondat már nem szerepelt, a normaszöveg azonban, amelyet indokolt, igen (T/1245). A javaslat így továbbra is biztosítaná az önkormányzatok számára a hajléktalanok megbüntetésének lehetőségét. Az emberek egyenlő méltóságát durván sérti az a megközelítés, amely a hajléktalanokat a társadalom konszolidált életvitelű tagjainak terhes, deviáns személyekként kezeli. A kormány egy szociális problémára felelne büntetéssel, és azokat sújtaná, akiknek segítségre lenne szükségük.
A szabálysértésről szóló törvény nemrégiben elfogadott módosításának eredményeként e hónapban már rendszeresen szembesültünk azzal, milyen aránytalan megtorlásokhoz vezet, ha elzárással sújtják a kis értékű lopást, rongálást elkövetőket. Az új szabályok alapján kattant bilincs annak a három 15 éves lánynak a kezén, akik bizsut loptak egy belvárosi üzletből, de zárkába került az az etyeki idős asszony is, aki a helyi kisboltból hazafelé tartva letépte a kormánypárt egyik jelöltjének választási plakátját. Ezek az esetek plasztikusan mutatnak rá arra, hogy a keménykezű kormánypárt differenciálatlan büntetőpolitikája sem más jogsértő cselekmények szankciójával, sem az elkövetett cselekmények súlyával sincs arányban; alkalmazása így önkényes, ezért súlyosan sérti az elkövetők emberi méltóságát.
(Az e havi jogállamfigyelő elkészítésében Majtényi László, Miklósi Zoltán, Navratil Szonja, Szabó Máté Dániel, Tordai Csaba, Vissy Beatrix vett részt.)
Jogállamfigyelő - Jelentés a 2010. szeptemberi hónapról
Jogállamiság-index, a havi kutatás módszertana
A Jogállamfigyelő küldetésnyilatkozatát itt olvashatja el.
Mindent a Jogállamfigyelő projektről.
