A kétharmados arány funkciója egyértelműen az alkotmányosság gyökeréhez köthető, nem pedig az alkotmányszöveget hordozó papírlapra ötletszerűen felírt szám. Az alkotmányozó ezzel az aránynyal azt a szabályok mögött álló demokratikus elvet juttatta kifejezésre, hogy az ilyen többséget igénylő kérdésekben a kormányzat nem dönthet önállóan, meg kell szereznie a kisebbségben lévő parlamenti erők egyetértését. A jogállamban nincs korlátlan hatalom; aki korlátlan hatalmat akar, az nem jogállamot akar.
Nemcsak a korlátlan, hanem a túlhatalom is veszélyes, elkerülendő. A kétharmad, bár formai követelménynek tűnik, valójában tartalmi jelentőségű feltétel: a különböző választói csoportokat képviselő országgyűlési képviselők közötti széles körű konszenzus szükségességét kényszeríti ki. Mindaddig, amíg a kormányoldalnak nincs ilyen többsége, ez a követelmény automatikusan érvényesül, rákényszeríti a kormányt az együttműködésre.
Bár a mostani parlamenti választások eredménye ezt a kényszerítő tényezőt felszámolta, a jogintézmény mögött meghúzódó demokratikus követelmény nem üresedik ki. Ebben a helyzetben különleges felelőssége van a kormányzatnak, tudatos önkorlátozásra szorul. Önmérsékletre int a hatalommegosztásnak az alkotmányból kiolvasható elve is. Parlamentáris demokráciában csak fikció, hogy a törvényhozó hatalom szemben áll a tőle független végrehajtó hatalommal, hiszen a két hatalmi ág sok szálon fonódik egybe, valójában a kormányé a parlamenti többség (vagy fordítva). A hatalommegosztás a tömegdemokráciában elsősorban a kormány és parlamenti ellenzéke dimenziójában jelenik meg. Hogy a parlamenti helyek egyharmadát sem elérő ellenzék be tudja-e tölteni a rendszerben rá mért szerepet, hogy mekkora befolyáshoz jut az egyes országgyűlési döntések meghozatalában, az a kormányerők belátásától függ. Tovább nehezíti e funkció ellátását, ha az ellenzék csoportjainak társadalomképe adott esetben összeegyeztethetetlen, legnagyobb pártjának hite, önbizalma, erkölcsi súlya meggyengült. Ugyancsak önkorlátozást diktál a parlamenti szokásjog. Nem példa nélküli a harmadik Magyar Köztársaság történetében, hogy a kormányzó erő kétharmados többséget szerez: a második parlamenti ciklusban már előállt ilyen közjogi helyzet.
Akkoriban a koalíciós pártok önmérsékletet tanúsítottak, ritkán éltek vissza a kétharmados többségből eredő lehetőségeikkel, és néhány botlástól – nevezetesen az önkormányzati választásokat és a népszavazás intézményét érintő alkotmánymódosításoktól – eltekintve az alkotmányos ügyekben partnerként kezelték az ellenzéki oldalt. A parlamenti hatalomgyakorlás a mai, nem mindennapi helyzetben sem mellőzheti a konszenzuális elemeket. Vonatkozik ez az alkotmány átformálására is.
A felmérésünkben megkérdezett szakértők 57,5 százaléka úgy vélte, a parlamenti választás eredménye nem ad felhatalmazást az alkotmányos alapszerkezet megváltoztatására, 5 százalékuk ezt nem tudta eldönteni, 37,5 százalék szerint viszont a kormánytöbbség megkapta ezt a felhatalmazást. Ennek az eredménynek a fényében azoknak, akik alkotmányjogi szakirodalmat ritkán forgatnak, ellentmondásosnak tűnhet, hogy szakértőink 70 százaléka szerint nem különböztethető meg Magyarországon az alkotmányozó és az alkotmánymódosító hatalom. Utóbbi csoport vélhetően azt az álláspontot osztja, amely szerint ha a parlamenti többség az alkotmány szavai szerint „kétharmaddal megváltoztathatja” az alkotmányt, abból az is következik, hogy ugyanígy új alkotmányt is létrehozhat. Azok viszont – köztük az EKINT munkatársai –, akik szerint az alkotmánymódosító és az alkotmányozó hatalom nem esik egybe, úgy okoskodnak, hogy alkotmányt írni több, mint módosítani. A formális és a jogi logika szerint sem szabad a kevesebbről a többre következtetni. E szerint az alkotmány a saját módosításának eljárási szabályát tartalmazza, új alkotmány megalkotásáét viszont nem.
Az állandó kérdéseket alkalmazó jogállamiság-indexet – amely idősorrendbe rendezve válik majd igazán érdekessé – most első ízben közöljük. A feltett tíz kérdés alapján a szakértők 2010 májusában a jogállamiság működését a tízfokú skálán valamivel a középérték felett állónak (5,5) ítélték. A leginkább figyelemreméltó talán a két végpont: a válaszolók szerint a tíz jogállami érték közül jelenleg a legkevésbé a közhatalom gyakorlásának átláthatósága, a közhatalom gyakorlóinak számon kérhetősége (3,7), a leginkább pedig a közhatalom szabad bírálhatósága (7,8) érvényesül.
Érdemes áttekinteni azt is, hogy a felmérésben szereplő kérdések megválaszolásakor mennyiben felelt meg a gyakorlat a fent megfogalmazott követelménynek. Az Országgyűlés elé lapzártáig több, kétharmados szavazati arányt igénylő kérdés került. Értékelendő, hogy ezekben a kormánypártok kétharmados többségük erőfölényét kihasználva döntöttek-e, vagy készek voltak kompromisszumra, illetve a szemben álló felek nézetkülönbségének hiányában nem is volt szükség erőfölényük kihasználására.
Az Országgyűlés előtt lévő, kétharmados többséget igénylő döntések közül eddig csupán az alkotmánynak Fotó: Túry Gergelya kisebb parlamenttel, a kormány belső struktúrájával kapcsolatos módosítása tárgyában, valamint a külföldön élő magyarok kedvezményes honosításáról született döntés. Ezeket az ellenzéki képviselők nagy többsége megszavazta, így ezekben az ügyekben sem az erőfölénnyel való visszaélés, sem a kompromisszumkeresés hiánya nem nyilvánulhatott meg, egyikre sem volt ugyanis szükség.
A jogállamiság szempontjából különösen érzékeny kérdésekkel összefüggő indítványok elfogadása – mint amilyen a normatív tartalom nélküli, ám a magyar állam karakterét érintő A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény – nem igényelt kétharmadot, tárgya alapján az egyszerű többséggel is megszavazható jogszabályok körébe tartozott. A választójogi reform előkészítésébe az ellenzék bevonását ígérő kormánypárti javaslat ugyanakkor a kétharmados többség kompromisszumkeresési hajlandóságára utal, bár még nem tudható, hogy ez a felajánlás a gyakorlatban mit jelent majd.
Az első próbatétel a jogi következményekkel szintén nem bíró, a nemzeti együttműködésről szóló politikai nyilatkozat elfogadása lehet, amelyhez kétharmadra van szükség, és amelynek a tartalmával számos ellenzéki képviselő nem ért egyet. Ám itt megint tekintetbe kell vennünk, hogy a nyilatkozatnak – szimbolikus jellege miatt – elsősorban politikai, nem pedig közjogi következményei vannak.
