[Az írás a HVG 2010. április 28-i, 2010/17. lapszámában jelent meg.]
Nem vitatom, lehetnek itt meg ott előnyei a kétharmadnak. De a közjogban egyáltalán nem látom az előnyöket. A győztesek egymásnak ellentmondó megjegyzéseiből sem lehet kihámozni, miként élnek majd ezzel a felhatalmazással, elhangzottak többé és kevésbé aggasztó szavak is. Tehát nem tudom, nem is tudható, hiszen valószínűleg ők maguk sem tudják még pontosan, mit kezdenek a kétharmad győztesei a független közjogi intézményekkel. Ha volt is már hasonló helyzetre - nem oly régen - példa a Harmadik Köztársaság történetében, ami akkor történt, biztosan nem igazít el ma. Akkor volt visszaélés a sok hatalommal, és, kétségtelen, volt lényeges tartalmi ügyben önmegtartóztatás is. Egyébként azon a véleményen vagyok, hogy a kétharmad birtokában sem lehet az Alkotmánnyal bármit megtenni. De nem erre kanyarodnék.
Valójában nem annyira a találgatott szándék, hanem a helyzet az, ami érdekes.
Nem tudok mást mondani, a független intézményekkel a kétharmad birtokában hatalmi-jogi-technikai értelemben szinte bármi megtehető. Persze még itt is vannak határok, az Alkotmánybíróság például - túl azon, hogy megint rajtunk röhögne, bosszankodna fél Európa -, még ha szeretné (szerintem mai állapotában nem is szeretné), akkor sem engedhetne át olyan törvényt, amely politikai felügyelet alá rendelné a közszolgálati és a kereskedelmi médiát.
A bármi megtehető pedig úgy értendő: a parlamenti többség bármely óhajtott, nyilvános vagy titkos célja a megfelelő eszköz kiválasztásával elérhető. (A megfelelő eszköz pedig lehet a személyi változás, a törvények átírása és a szervezeti átrendezés.) A közjogi elemzés nagyjából ennyi. A politika, a közügyek alakítása azonban nem ott ér véget, hanem inkább ott kezdődik, hogy tudjuk, jog szerint mit lehet, és mit nem lehet megtenni. Nem biztos, hogy a választás győztese valóban megteszi a bármit. Ez ugyanis nemcsak rossz üzenet, de rossz üzlet is lenne. Ha nem a pillanatot nézi, nem érdeke a független intézmények elnyelése, a kis gömböc a mesében, akár a valóságban, előbb nagyon nagyra nő, aztán kipukkad.
A hatalmat régebben megszentelték, manapság viszont az legitimálja, hogy független intézmények ellenőrzése alatt áll. A nép nem hülye. Mindig nagyjából tudja mennyit ér az Alkotmánybíróság, az ügyészség, a bíróság, az ombudsman, a számvevőszék, a jegybank, a média vagy akár az egyetem kormánytól való függetlensége. Csak az a kérdés, a hatalom birtokosa felismeri-e, mi is valójában az érdeke. Az elmúlt nyolc év megmutatta, erre nem mindig képes. Mondok egy példát, amit már annak idején is hiába mondtam: jó lett volna, ha 2006-ban az oktalan rendőri erőszak első hírére az ombudsman, élve hatáskörével, minden épkézláb emberével a fogdákat és a kihallgatásokat ellenőrzi, mert ha ez megtörténik, ma nem itt tartanánk, mellesleg a baloldal bukása sem lett volna ilyen brutális.
Az új helyzetet, melyben a független intézmények sorsa semmiképp nem lesz könnyű, egy sajátos paradoxon tovább nehezíti: az a rossz hír, hogy a független intézményekért folyó küzdelem jórészt kikerül természetes közegéből, az Országgyűlésből. Nem csak azért, mert ott hiányzik majd az egyharmad és egy szavazatnyi erő, hanem az ellenzék összetétele, és legnagyobb pártjának hitelvesztettsége miatt is. Fontos szerep vár a köztársasági elnökre, a civilekre, a jogvédőkre, a köztisztviselőkre, a szakmai szervezetekre, az állampolgárra és elsősorban magukra az autonómiájukat - ha van egy csöpp eszük - féltékenyen védelmező független, ellenőrző nemzeti intézményekre.
A rendszerváltás idején két különleges esélyünket láttam. Azt hittem, hogy az áttérés a piacgazdaságra a posztkommunista világban nálunk lesz a legsikeresebb. A másik esélyt a magyar történelem kínálta. A intézmények függetlenségének története - talán Lengyelország mellett - nálunk tekint vissza a leghosszabb és leggazdagabb múltra. Nem kizárólag és elsősorban a rendi intézmények függetlenségén féltékenyen és elszántan őrködő jogásznemzeti hagyományra, hanem a polgári autonómiákat előkészítő reformkorra, az áprilisi törvényekre és a kiegyezés közjogi művére gondolva vélhettem azt, hogy a jogállami intézmények függetlenségének eszméjét védelmezően fogadja majd be az ország. Lehet, hogy oda ez a második illúzió is?
