Nálunk a szociális kérdésekről — különösen az értelmiség körében — valamiféle szentimentális leereszkedéssel szokás beszélni. E szerint az attitűd szerint azért vagyunk szolidárisak a „rászorulókkal”, azért kell annak lennünk, mert rendes, tisztességes emberek vagyunk, és ilyeként meg kell hogy essen a szívünk a szegényeken, a kirekesztetteken. Úri kedvünkben adakozunk. Továbbá: csak a „szegényeket” látjuk, nem látjuk a végsőkig kizsigerelt munkavállalókat — mert ők adott esetben maguk is megszervezhetik érdekeik képviseletét, és akkor már nincs szükség a mi jótékonykodásunkra.
”Szegénypolitika” vagy szociális jogok?
Ez az attitűd az alapja a Magyarországon érvényesülő „szegénypolitikának”. A szegénypolitika azonban lényegéből fakadóan elkülönítő, autonómiakorlátozó és egészében negatívan diszkrimináló, gyengíti a társadalmi kohéziót, szolidaritást. Mert élesen elkülöníti egymástól a támogatottakat és nem támogatottakat, ellenérzéseket, gyakran faji előítéleteket keltve az előzőekkel szemben, elsősorban a már nem támogatott és gazdaságilag legkevésbé erős társadalmi rétegekben. (Freud ezt a jelenséget a kis különbségek nárcizmusának nevezte.) Megítélésem szerint erről (is) szól a Magyarországon erősödő cigányellenesség.
A magam baloldali, szociáldemokrata attitűdje a kérdés alapjaiban más megközelítésében jelenik meg. Eszerint minden egyén a társadalom tagja, ezért a társadalom nem csupán felelősséggel tartozik iránta, de ezen társadalmi tagságból (Ferge Zsuzsa kifejezése) alapvető szociális jogok is levezethetők: mindenkinek joga van valamilyen lakáshoz, a létfenntartásához szükséges élelemhez, joga van ahhoz, hogy betegsége esetén gyógykezeljék és gyermekeit iskoláztathassa. A differenciálódás — melyet, mivel az egyenlőségben nem hiszek, elkerülhetetlennek tartok — csakis ezen szociális minimum kielégítése után következhet. Vagyis míg Kis János az 1980-as évek közepén úttörő módon azt fogalmazta meg, hogy vannak emberi jogaink, én itt most többekkel egyetértésben azt állítom, hogy vannak szociális jogaink is. És ezen jogok minimumának megvalósulása nélkül a legelemibb politikai szabadságjogaink sem érvényesíthetőek.
Újkapitalizmus és szuperstruktúra
Az újkapitalizmus általam használt fogalma Almási Miklóstól származik, aki többek között Kevin Phillips nyomán azt a társadalmi-gazdasági alakulatot nevezi így, amelyben az erősödő globalizáció következményeként a gazdasági tőke dominánssá válik nemcsak a társadalom, hanem a szociális és kulturális tőke felett is. Tézisem az, hogy az újkapitalizmus eme vonása a rendszerváltó közép-kelet-európai országokban — így Magyarországon — a centrumországokhoz képest még erőteljesebben érvényesül, mégpedig két okból. Egyrészt térségünkben igen gyengék a demokratikus hagyományok, valamint, a civil társadalom fejletlensége következtében, a gazdasági elitet alulról korlátozó erők. Másrészt a közép-kelet-európai régió országainak erős nyugati gazdasági függése következtében a helyi politikai és kulturális elit mozgástere relatíve szűkösebb, így gyengék a gazdasági elitet „felülről” korlátozó erők is. Jól mutatja ezt többek között az, hogy kutatásaim szerint a gazdasági elit a politikai elitnél jóval nagyobb befolyással bír a gazdasági életet szabályozó jogrendszer megalkotására és alakítására.
Az eredeti tőkeátcsoportosítás fogalmának kifejtése előtt bevezetésképpen arra a különbségre fogok rávilágítani, amely Bourdieu tőkeelmélete és saját elméleti megközelítésem között fennáll. Bourdieu tőkeelméletének lényege: a gazdasági elitnek a politikai és kulturális elit feletti dominanciája következtében a mai kapitalizmusban a szociális kapcsolatok és a kulturális tevékenység is tőkeként funkcionálnak — vagyis az ilyen tevékenységek is egyfelől befektetéseket alkotnak, másfelől „profitot” termelnek. A három tőkefajta, a gazdasági, a szociális és a kulturális tőkék átalakulhatnak egymásba, és ezt az átalakítást elsősorban a gazdasági, politikai és kulturális elitek képesek elvégezni.
A bourdieu-i és a saját tőkeelméletem közötti különbség nagyrészt az általunk vizsgált társadalmak különbözőségéből adódik. Bourdieu egy viszonylagos stabilitást mutató centrumország viszonyait elemezve fogalmazta meg elméletét, melynek fókuszában a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének problematikája állt. A társadalmi tőkék konvertálása nála igen hosszú folyamat, döntően egyik nemzedékről a másikra következik be. Magyarország viszont gazdaságilag nyitott félperiféria, amely a vizsgált időszakban gyökeres változásokon ment keresztül. A társadalmi tőkék — a gazdasági, a szociális és a kulturális tőke — egymásra konvertálásához sokszor egy-két év is elegendő. Nem véletlen tehát, hogy — elsősorban Szelényi Iván nyomán —, a legtöbb hazai elitkutató az elitek képződésének lényegét ezekben a gyors konvertálási folyamatokban ragadja meg. Azt a szempontot azonban ők sem vizsgálják, melyek a nemzetállamon túlmutató, eme folyamatok keretéül szolgáló tényezők.
A nemzetállamon kívüli legfőbb tényező nem más, mint a globalizáció. Vizsgálnunk kell tehát a globalizáció és a belső elitképződések, az elitek tőkekonvertáló képessége és tőkéik értéke közötti összefüggést is. Ezen gondolatmenet kifejtéséhez feltétlenül be kell vezetnünk a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra — röviden, szuperstruktúra — fogalmát, amely nem más, mint a pénzintézetek nemzetközi összefonódása, a világ legnagyobb gazdasági-pénzügyi centrumai és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, valamint nagy multinacionális cégek vezető erőinek -- jegybankok és kormányok felett is felügyeletet gyakorló -- együttese.
A késő-kádári technokrácia és a tőkeelemek cseréje
A fentebbiekben bemutatott összefüggést az 1970-es évek közepétől észlelhetjük. Magyarországnak az ekkortól erősödő nyugati eladósodása, az „adósságspirál” a reformgondolkodásban nem az államszocializmus demokratikus megreformálásának igényével fellépő társadalompolitikusok aktivizálódását, hanem elsősorban a késő-kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül feltörekvő új, nyugatos csoport) monetarista krémjének (és értelmiségi szövetségesei) megerősödését katalizálta.
Az ekkortól felgyorsuló külpiaci nyitás és a szuperstruktúra egyre erősödő elvárásai megnövelték a késő-kádári technokrácia mind kulturális, mind szociális, mind gazdasági tőkéinek értékét, és megkönnyítették számára a három tőke egymással való konvertálását. A folyamat tetőpontja a késő-kádári technokrácia krémje által uralt szociálliberális kormányzat idejére, vagyis az 1994—1998 közötti időszakra tehető.
Mi történt valójában? Nem más, mint a következő: a politikai rendszerváltás nyomán a gazdasági eliten belül gyengültek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményezett, s lehetővé tette, hogy a késő-kádári technokrácia krémje -- habitusától és ideológiájától vezéreltetve, illetve a szuperstruktúra elvárásainak megfelelően -- a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza a külföldi befektetők, kisebb részben a hazai nagyvállalkozók érdekszférájába. Szimbolikus értelemben, hatalmi szempontból és a konkrét gazdasági javakat tekintve is. Sőt, azzal, hogy a külföldi befektetők domináns helyzetbe kerültek, a technokrácia a saját gazdasági tőkéit is veszélyeztette — legalábbis első látásra —, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adta át.
Valójában azonban a tőkeelemek cseréje történt. (Ez a fogalom is új Bourdieu elméletéhez képest.) A késő-kádári technokrácia krémje lemondott hazai gazdasági tőkéinek egy részéről cserébe azért, hogy ő maga a nemzetközi gazdasági pénzügyi szuperstruktúra részévé válhasson (Bokros Lajos ma a Világbank igazgatója), és így hazai gazdasági tőkéit nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassa. Eközben leértékelte a munkaerő hozzá közvetlenül nem kapcsolódó részének tudástőkéjét — ez nem más, mint a munkaerő költségének leszorítása és a kis- és középvállalkozások diszpreferálása —, hogy így tegye vonzóvá eme munkaerőt a külföldi befektetők számára.
Tőkefelhalmozás helyett tőkeátcsoportosítás
A tőkék és erőforrások átszivattyúzása tágabb értelemben is végbement, mégpedig a gazdasági, politikai és kulturális elitek és a hozzájuk nem kapcsolódó társadalmi csoportok között -- az előbbiek javára és az utóbbiak kárára, vagyis a társadalom többségétől a társadalom kisebbsége felé. Mivel a rendszerváltó Magyarország — és szinte az egész közép-kelet-európai régió — nem rendelkezett a kapitalista fejlődés beindításához klasszikus értelemben szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható külső erőforrásokkal (ráadásul a nemzeti termék 1997-ig gyakorlatilag zsugorodott, majd stagnált), az elitek felhalmozását döntően csak belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehetett biztosítani. E folyamat kárvallottjai a szociálliberális kormányzati ciklus alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai voltak. A mégis csak megvalósuló külső tőkebevonás nem autonóm döntések, hanem a multinacionális vállalatok tömeges becsalogatása révén megy végbe, mégpedig ezen szektor dominánsá válását eredményező mértékben és módon.
Ezt a folyamatot nem eredeti tőkefelhalmozásnak, hanem eredeti tőkeátcsoportosításnak kell neveznünk. Fő jellemzője, hogy benne -- Rapoport kifejezésével élve -- zéró összegű társadalmi játszma folyik: a társadalmi szereplők egyik csoportja csak más csoportok rovására bővítheti jövedelmeit, erőforrásait.
Vagyis ismét aktuálissá válik a kizsákmányolás kérdésének felvetése. Nem a rendszerváltás nyertesei állnak itt tehát szemben a rendszerváltás veszteseivel, hiszen ez a szokásos megközelítés azon a hallgatólagos feltevésen alapul, hogy az egyének és csoportjaik valamiféle egyenlő induló feltételekkel leírható verseny eredményeként emelkedtek fel és süllyedtek le. Az eredeti tőkeátcsoportosítás lényege éppen a szerves fejődés és a hozzá kapcsolódó verseny kiiktatása, az „erősek” valódi politikai felhatalmazás és kontroll nélküli dominanciája a „gyengék” felett. (A kizsákmányolás kérdésének boncolgatásába azonban itt és most nem mennék bele, bőségesen kifejtem ezt Gazdasági elit és társadalom a magyarországi ujkapitalizmusban c. könyvemben ).
„Alkotmányos” szociális bizonytalanság?
Az eredeti tőkeátcsoportosítás szükségletének megfelelően tehát az államszocializmusban is csak hallgatólagosan és formálisan meglévő szociális jogokat a politikai rendszerváltás idején nyíltan fel kellett számolni. Tükröződik ez a jogrendszerben is. Idézem a mai Alkotmány szociális jogokkal kapcsolatos legfontosabb paragrafusát: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz: öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges szociális ellátásra jogosultak.”
A probléma e paragrafussal többek között az, hogy csupán a kisebbségi, nagyrészt deviáns vagy annak tekintett helyzetekben bekövetkező szegénység kezelésére alkalmas, kísérlet sem igen történik benne valamiféle szociális minimum meghatározására. Tágabb megközelítésben: az egész Alkotmány szellemiségéből hiányoznak azok az elvek, normatívák, amelyek a relatív szegénység kezeléséhez eszközrendszert biztosítanának. Tegyük hozzá: az Alkotmány az abszolút szegénységet is csupán az említett parciális esetekben tekinti orvoslandónak. Szellemisége tehát meg sem közelíti az Európai Szociális Kartáét, mely többek között rögzíti a munkához való jogot.
Nem függetlenül az új Alkotmány létrehozásánál bábáskodó rendszerváltó elit szociális és társadalmi érzéketlenségétől, Magyarországon a rendszerválttás elindulása óta a szociális krízis mélyülése tapasztalható. Kutatásaim szerint a Kádár-rendszerben létrejött felemás középrétegek szétesése elsősorban a gazdasági erőforrások erős differenciálódása szerint ment végbe: a középrétegeknek azon része tudott megkapaszkodni, illetve felemelkedni, amelyik valamilyen szálon a gazdasági elithez, ennek is a felfelé menő konglomerátumához kapcsolódott. Ez együtt járt azzal, hogy a kettészakadás az egyes középrétegeken belül is végbement. Éles társadalmi és gazdasági különbség választja el például azokat a szakmunkásokat, akik multinacionális nagyvállalatok alkalmazottai, azoktól, akik tartósan munkanélkülivé váltak. Hasonló szakadás figyelhető meg a pedagógusok vagy az orvosok körében is: gyökeresen más a társadalmi, gazdasági helyzete a magániskolában vagy az állami iskolában tanító pedagógusnak és a magánklinikán vagy állami kórházban gyógyító orvosnak stb.
A kialakult társadalomszerkezet stabilizálódásában, a mobilitási csatornák lezáródásában meghatározó szerepet játszik az oktatási rendszer, valamint a szociálpolitika és egészségügy adott struktúrája, amelyek -- Gazsó Ferenc, Ferge Zsuzsa és Losonczi Ágnes egymástól függetlenül folytatott empirikus kutatásai szerint — tovább növelik az esélyel egyenlőtlenségét, az induló előnyök és hátrányokat pedig „generációs örökséggé” teszik. Eme tendencia legplasztikusabban a gyermekek helyzetének nagyfokú polarizálódásában nyilvánul meg: a rendszerváltás legjelentősebb társadalmi réteget alkotó „vesztesei” a gyermekek.
A nemzetállamok, a nemzeti politikai és kulturális elitek erejének, mozgásterének folyamatos szűkülése következtében az egyre nemzetközibbé váló gazdasági elit kontrollja, az általa keltett egyenlőtlenségek mérséklése, nem utolsósorban pedig a szociális jogok artikulálása és érvényesíthetősége elsősorban a most születő globális civil társadalomtól, nyomásától várható. Eme civil társadalom megszerveződésének fontos állomása volt az Európai Szociális Fórum létrejötte 2002-ben, hazánkban pedig döntő állomása lesz a Magyar Szociális Fórum ez év tavaszán várható megszületése.
