A korszerűségre valamit adó újbuddhista híradások szerint bármerre indulunk is el a függőleges és a vízszintes koordinátákban, illetve a térben haladva, sőt még a negyedik dimenzióban is párhuzamos valóságokat találunk. Tessék csak elképzelni azt, amikor az egyik teknősbéka hátára felmászott a másik ugyancsak teknősbéka, ráadásul hátán a harmadik teknősbékával, a továbbiak pedig a harmadik hátán, azaz úgyszintén teknősbékán állnak. És így tovább a legfelsőig, amely pedig a páncélja különös hieroglif mintázatán, a buborékba zárt lényekkel a valakik világát tartja. És jobbra és balra is minden irányban teknősbékahegyek, és mindegyikük végtelen sora valamely különböző világot hordoz.
A buborékok alatt és felett, amik szintén önmagukba zárt világok, különböző színpompás buborékok lebegnek, belsejük pedig fantasztikus és hihetetlen, illetve furcsa történetektől hangos. Élünk itt, nem másutt. A lángoktól ölelt gyönyörű szép Hunniában.
Itt van előttünk például az az igazán szép narratíva, amely szerint a kommunista urak lerombolt országából lettünk néhány év alatt a nemzeti és együttműködő dolgozó nép hazája (Vö. Rákosi Mátyás: A békéért és a szocializmus építéséért. http://www.mek.oszk.hu), amelynek keretei között a baráti Oroszország, Kína, Kazahsztán, továbbá Azerbajdzsán, azaz geopolitikai értelemben vett riválisaink segítségével legyőztük a szép hazánk vesztére törő Németországot, Norvégiát és Hollandiát, azaz hűséges szövetségeseinket, nem mellesleg virágzó nemzeti együttműködésünk bőkezű pénzügyi támogatóit.
Azután még ugyanebben a csodagömbben látható, ahogyan a legfinomabb ízléssel épülnek az üveghegyen innen a nemzeti együttműködés kastélyai, továbbá a messze földön híres keskenyvágányú vasút, amely átszeli a teret, győzi lefele a távolságot. A hószín jacht pedig maga a képzelet életre kelt látomása, a tajtékos ég alatt és a tajtékos víz felett, amely az Adriai tengernek Syrenaia-ként hasítja az éjszakában zölden villódzó vizet, annak tatján virágmintás kempingnadrágjában a nyájasan imbolygó hasas alak: Lőrinc. Tekintete a távoli, kopár, tagolt part mögött elterülő messzi rónát fürkészi: s a nép, az istenadta nép oly boldog‑e, mint akarom? És sápad el mint harag, Lőrinc távolba nézésére a táj.
Tavaszillat mindenütt, gyöngyvirágtól lombhullásig. A NER virágoskertjében korábban még ott illatozó ellenzék összeomlott, a politika megszűnt. A hecc- és revolvermédia, a sajtó maradék helyén, más izgalmakat elkerülve, halkan felépíti az angszoc helyesírást. Tudjuk, mit hoz a holnap. Szennyvíztelep megnyitásán fakó gyerekarcok között húsos politikusok mosolyát. A szép jövőben a mi unokáink majd egyszer az ő unokáiknak minden hónapban pontosan, szépen fizetik majd a rendkívüli Paks-adót.
Egy másik (másik?) narratíva szerint a nemzeti együttműködés hasonlít az öreg nénire, akit már teljesen szétrágott a félelem, fogai kilazultak, csontjai korhadtak, aki azonban örökké akar élni. És fog is. A viták elől fut, menekül, mert az ész minden nyűge és nyila elhagyta. Nem ismeri a párbeszédet, csak a monológot. Öncsődtömege beroskadó önteher.
De nem így van valójában: a luftballonok, buborékok üresek, határuk csak szappanos víz. Nem igaz, hogy az életünkről tett ellentétes állításaink egyformán vagy ugyanúgy igazak lehetnek, a valóság nem az ibizai ópiumszívó álma, a valóságnak szaga van, szembejön, meglök, beléd rúg, a róla szóló minden kijelentés az ész vagy a tapasztalás ítélete elé állítható; vagy helyes, vagy pedig hamis, igazolható vagy nem.
Eljött a kulturális beomlás kora. Tombol a bolondériaverseny.
A tűzijáték kihuny. Ha a zavarodottság a majdani siker előfeltétele, nem állunk olyan rosszul. Miután a cél nemes, és a hazát kell megmenteni, mindenki senkivel, pontosabban a senki fogjon mindenkivel össze! Kelkáposztafőzelék-illatú megegyezések és igazságok évadában létezünk. Minden nagyobbacska összefog a neki járó kisebbecskével, együtt humanizálják vagy reformjai élére állva akár fel is számolják a nemzeti együttműködést. Nem személy szerint ők bomlottak, hanem a helyzet, amelyben működnek. Tocqueville szerint „annyi mindenesetre bizonyos, hogy egy kis téboly mindig kapóra jön az ilyen zaklatott időkben, és hogy nemritkán nélkülözhetetlen előfeltétele a sikernek”.
Haza az alacsonyban
Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs joga. Akárhogy forgatjuk, tudnunk kell, Magyarországon millióknak – mert a nyomorban jog sincs – nincsen hazájuk. A mi országunkat kétmillió ázsiai nyomorban tengődő és még kétmillió olyan szegény ember lakja, akik nem is hónapról hónapra, de hétfőről keddre küzdenek családjuk legelemibb szükségletéért. A korábban független intézmények pedig a NER-nél alázkodnak, akár a bennünket, hm... képviselő miniszterelnök a baltás gyilkost megvásároló azeri főnök előtt, együtt bókolnak, földig hajolnak. Szemek a láncban.
A fél világirodalom és a fél világlélektan szerint is a bőrünk alatt valami szörnyeteg lakik. Hát nem. Ugyanott Kant az erényt látja meg, amíg az indián mondás szerint pedig a bennünk lakó jó és gonosz farkas közül az lesz erősebb, amelyiket naponta megetetjük. Ne nézz körül, hallgass néha Kantra és a lady biztonságát szavatoló nemes indiánra; más szóval az eszedre és a szívedre!
Minden tagadás ugyanannak a valóságnak része. Winston Churchill egészen biztosan a mi mai hazánkra utalhatott 1938-ben: „A diktátorok tigrisek hátán ide-oda lovagolnak, de már nem mernek leszállni. És a tigrisek egy idő után éhesek lesznek.”(„Dictators ride to and fro on tigers from which they dare not dismount. And the tigers are geting hungry.” [While England Slept, 1938]).
Nem a porondmestertől, nem is a fekete bohóctól, nem a lovas (tigrises) vasalt csizmájától, éles sarkantyújától, nem is a vérszomjas tigristől és nem a mogorva lovastól, hanem a tigristől és lovasától együtt kell egyszer majd megszabadulnunk.
Mindenekelőtt pedig handabanda helyett készítsünk pontos leltárt arról, mink van és mit szeretnénk.
Az eljövendő ötven évhez az elmúlt húsz év a kulcs. Az az elmúlt húsz év, amelynek gyalázása ma úgyszólván belépő a jobb társaságba. Rejtély, miért.
Milyen életerő hozza majd létre a Negyedik Köztársaságot, ha Orbán konyháján, az ő receptkönyvéből készül?
Forradalom a büfében és a ruhatárban
A magyar Országgyűlés 2010. június 14-én a létezhető legnagyobb ünnepélyességgel nyilvánította ki, hogy „a magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez”. (Igaz, ezt 2013 szeptemberében Orbán már, talán az Alaptörvény ezzel véletlenségből éppen ellentétes szövege miatt: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének”, talán pillanatnyi elmezavar keretében, de séróból letagadta.) Azt azonban soha, hogy értelmezésében a rendszerváltás „politikai paktuma” a nyilatkozat szavai szerint szabadság helyett kiszolgáltatottságba, önállóság helyett eladósodottságba, felemelkedés helyett szegénységbe, testvériség helyett lelki és politikai válságba vezetett. Mígnem, ugyancsak szerinte, 2010-ben a magyarok összegyűjtötték életerejüket, és megalapították a nemzeti együttműködés forradalmi munkás-paraszt-nemzeti nagytőkés kormányát.
Így és itt állunk most. Fel kell tehát tennünk azt a kérdést, hogy a Mohács óta eltelt ötszáz évben hány alkalommal éltünk húsz évig bármilyen szabadságban, továbbá hányszor olyanban, amely szabadság szilárd intézményi védelem alatt állt. Vajon a jogállami forradalom nem garantálta-e két évtizedig személyként és közösségként is szabadságunkat? És az ez idő alatt elkövetett sunyi csalások, a vadprivatizálás, a hatalomátmentések, a züllöttségek és erőszakosságok, a szegény falusi nép és a munkások a kényszerűnél súlyosabb magára hagyottsága, a nyomor iránti viszonylagos, de a NER-hez nem mérhető érzéketlenség, és az, hogy nem volt képes megakadályozni, megelőzni a NER eddigi nyolc évét, alapot adnak-e arra, hogy ugyanúgy tekintsünk rá, mint eme nyolc évre? Például Antall, Sólyom, Göncz, Kis János, Solt Ottilia, Iványi, Markó, Sajó stb. művét Orbáné mellé kellene hajítani?
Vajon nem elvárható-e, hogy az 1946. évi I. törvény alkotmányossága közvetlen folytatójának tekinthető jogállami forradalomra a Negyedik Köztársaság megalapításakor követendő és tiszteletet érdemlő mintaként tekintsünk? Miközben Antall a nemzeti tudatban fontos emlékeket idéző, értékeket ma is hordozó, de társadalomszervezőként régen nem létező történelmi középosztályra mutató kísérletén, akárcsak Horn Gyula MSZP-jének pártállami nosztalgiákat idéző ajánlatain is túl kell lépni, vajon nem az elmúlt nyolc év turulban született rovásírásos díszletvilágával, az ezzel fedezett tömegrablással és az ebből kinőtt nemzeti radikális romantikával szemben kellene az újaknak ugyanúgy, mint a megújulni próbáló régieknek külön-külön meghatározni magukat? Vajon nem a keleti despotáknak udvarló, minden alkotmányos demokráciától irtózó, a harminc éve a nyugati kikötőben ledobott horgony láncát felrángatni próbáló Orbánékkal szemben kell meghatároznia magát minden demokratának? Nem úgy kell-e lerázni magunkról ezt a hol a halálbüntetés visszaállításával, hol a szülőföldjükről elüldözött menekült emberek elleni gyűlölködéssel kampányoló és a nemzeti értékekkel szemben is alapvetően érzéketlen populizmust, ahogy kutya rázza le az esővizet? Ebben a dimenzióban a nemzeti radikalizmus őszintébb változatai alig lehetnek sokkal vonzóbbak, noha Orbán sokkal ellentmondásosabb figura, mint például Kaczyński, aki – ellentétben Orbánnal – hisz valamilyen eszményben, és sok mindent nem tenne meg, amit Orbán tesz.
A Negyedik Köztársaság mint ábránd és ideál
Vajon nem jött-e el az ideje lerázni a NER nyomasztó képzeteit, és végre valami radikális erkölcsi követeléssel előállni, ha másért nem, azért, mert a helyzet ma politikai értelemben kiúttalannak és reménytelennek látszik? Régebben szabadságszerető nép voltunk, nem lehetne végre a kívánatos adókulcsok mellett az utcán és az ellenzéki lakomákon megint a szabadságról beszélnünk?
Miért ne lehetne a morális megújulás a jelszavunk, miért ne lehetne a politikában is akár erkölcsi forradalmat hirdetni? Olyan erkölcsi megújulásra kell gondolnunk, amely a jogállami forradalom örököseként határozza meg magát, és amelynek kiindulópontja az alkotmányos helyreállítás.
Nem érezhető-e, hogy az ellenzéki politika különböző műhelyeiben az elmúlt időszakban felvetett, olyan önmagukban közpolitikai értelemben nagyon is vitaképes ötletek, mint amilyen például a garantált alapjövedelem, a politikai vita az eutanáziáról, a melegházasság jogszerűvé tételéről, az igazságos adórendszerről, az új nemzetpolitikáról, a lelkiismereti szabadság helyreállításáról vagy a megújítandó szegénypolitikáról, de még a választási rendszernek a népakaratot kifejezőbbé tételéről is önmagukban, értelmezési keretek nélkül, mennyire erőtlenek?
Mindezt nem előzi-e meg az alkotmányos helyreállítás követelése, amely pedig csakis az alkotmányos jobboldal és az alkotmányos baloldal, továbbá a zöldek és mindenki más közös ügye? Amely helyreállítja, megszilárdítja, sőt megalkotja, újrafogalmazza az államnak a Harmadik Köztársaságban, ha elégtelenül is, de megvolt morális alapjait. És amelynek elérése ad majd az akkor vitázó feleknek erkölcsi alapot a kívánatos közpolitikákról szóló politikai viták megkezdéséhez. Ha az alkotmányos jobboldal szervezetileg annak ellenére nem létezik, hogy a jelenlegi pártrendszerben több olyan párt is látszik, amely képviselhetné, akkor is létezik személyesen.
Az erkölcsi forradalom a huszonegyedik század szekuláris világában nem a jó életet határozza meg. Nem a politikai keresztény, hanem a hívő és a nem hívő közös erkölcsi alapján áll, nem dönt a személy felett, nem dönt a személy helyett. Ellenkezőleg, biztosítja mindenkinek azt, hogy a személyes boldogságát maga keresse, úgy, ahogyan önmaga szeretné. Központi fogalma a közjó. Alkotmányos patriotizmussal olyan közösséget konstituál, amelyben szabad individuumok élnek, amely a rászorulót gyámolítja, de az önálló, az erős, a kezdeményező autonómiáját nem sérti. Amely nem rabolja, nem alázza, nem is lopja meg polgárait, továbbá nem árul sem gyilkost, sem állampolgárságot.
Sokan gondolják, hogy megosztottabbak vagyunk annál, hogy valaha képesek lennénk olyan alkotmányt írni, amely társadalmunk közös értékeinek foglalata, hogy nincs erre esélyünk sem. Csakhogy a revansalkotmánynak meg nincsen egyáltalán semmi értelme. A közös értékek nem gránitba, de írásba foglalása a történelemben az európai és a tengerentúli alkotmányos nemzeteknek is sokszor sikerült. Ugyanezt megoldották korábban néhányszor a magyarok is, és sikerülhet még egyszer akár a mi nemzedékünk életében is. Az alkotmánynak a jogállami forradalom alkotmányán kell alapulnia, egykamarás parlamenttel, az alapjogok hangsúlyos érvényesítésével, unitárius államszerkezettel, parlamentarizmussal, alkotmányos stabilitással. Moralitásának garanciákkal áthatva kell az állam működését meghatároznia. Le kell vonni a tanulságokat a Harmadik Köztársaság bukásából: az alkotmányozóknak gondolniuk kell a szegényekre, a népszavazáson megerősített alkotmányban pedig remélhetőleg intézményes garanciák akadályozzák azt, hogy az állam szívéből terjedjen szét a korrupció. A nép parlamentáris rendszer sérelme nélkül kaphat majd jelentős részt, akár az e-demokrácia eszközeinek felhasználásával is, a hatalom ellenőrzéséből.
Az addig hátralévő kicsiny időt kell becsületes munkával eltöltve valahogy kibírnunk.
Megjelent az Élet és Irodalom 2017. december 20-i számában.
Fotó: Népszava
