“Minden kicsi helyzetváltoztatásunk remény, a fészkelődés is remény.”(1)
Történt pedig, hogy amikor az energiahullámok fokozatosan elültek és a mozdulatlanság állapota éppen beállt volna, amikor a demonstrátorok legkitartóbb, maroknyi csapata is kimerülten hazament egy jó, forró levest enni és a kályhánál megmelegedni – mert a többiek, akiknek nem volt se levesük, se kályhájuk nem tudtak kivonulni, jártányi erejük sem lévén már –, akkor előbb csak itt-ott egy-egy család, a pályaudvarokhoz közeli parkokban, tereken, aztán kisebb csoportokba verődve, végül a város főpályaudvarán tömegesen, szűnni nem akaró, szilaj áradatként megjelentek a háborús menekültek. Akiknek a háborúja olyan ügyesen álcázta magát (mimikri!), hogy fel se ismertük – gondolják csak el, a saját kölykünket! Jöttek, egyre csak jöttek a menekültek, ám a város és az ország vezetői kart karba öltve, már jó előre figyelmeztették a jóhiszemű lakosságot, miszerint ezek az emberek, ezek az arctalan és arcátlan idegen tömegek nem vehetik el a magyarok munkáját, ha ugyan volt nékik, tisztelniük kell a magyarok kultúráját, ha ugyan valaki megmondaná nékik, kicsoda-micsoda a magyar, s hogy be kell tartaniuk a magyarok törvényeit, különben a magyarok betartanak. A magyarok ugyan el nem tudták képzelni, kik is ezek a félelmetes hordák, akiknek majd be kell tartaniuk, de a téli álmukból felvert, kiszolgált demonstrátorok hirtelen valami rég nem tapasztalt, kellemes bizsergést éreztek a tarkójukon, amiből tudták, menniük kell.
Ekkor lomhán megbillent a mozdulatlanság széles fedője, szél kerekedett, és az energiák, lassan ismét mozgásba lendültek. A gerillaharcossá vedlett demonstrátorok szorgosan tépkedték a plakátokat, festékszóróztak, szóvicceket (hovatovább vicceket!) gyártottak, majd végül, maroknyi kétfarkú kutyák vezérletével ellentámadásba lendültek; humor kontra magor. A kutyák ugyanis ellenkampányt hirdettek, s adakozásra szólították fel a népet: három millió birodalmi peták kellett volna az új plakátokra. S az a harminc millió, ami a három helyett mintha varázsütésre összegyűlt, megint csak bizakodásra adott okot. Ha szabad szemmel alig követhetően is, az ellenállás új formái voltak kialakulóban, melyek már nem hasonlítottak a régi, bevett formákra. Luppénkat közelebb tartva azonban látszik, ahogy az általános jogfosztás ellen tüntetni kívánók felismerik, hogy az adott körülmények között (s vajon miért adottak ezek a körülmények, ki adja?) az ellenállás egyetlen hathatós formája csakis a gerillaharc, az egyéni akciók sokasága lehet. S mire a város szívében álló főpályaudvar megtelt a messzi dél-keletről, életük és családjuk életét kockáztatva megérkező háborús menekültekkel, akik sem tovább utazni nem tudtak, sem tartózkodási engedélyt, ne adj’isten állampolgárságot nem remélhettek, a város lakói már tudták, miként kell cselekedniük.
A hirtelen újraéledő ellenállás váratlanul megszülető formája a humánum, a mindközönségesen emberi magatartásnak mondott cselekvésforma lett. Amire végképp nem számíthatott senki. Legkevésbé az ország tartói, akik joggal hihették, hogy az ilyesmit már rég, sikeresen kiirtották az emberekben. Nem ekként festett azonban a helyzet. Így amikor az ország déli határánál hirtelen felhúzták a hetyke magyar pengekerítést, amibe nem egy szír asszony kendője, s nem egy kócos, afgán gyerek bongyor haja fennakadt, a demonstrálni kívánók már menetre készen álltak. A város főpályaudvarára, s a déli országhatárra szekérszám hordták az élelmet, a takarót, a zoknit, a kisbicskát, a Böbebabát, a cumit, a jó szót, és nem utolsósorban a reményt az iránt, hogy végre önerőből, a saját eszközeikkel bizonyíthatják maguknak és a világnak, hogy mégiscsak emberek volnánk, vagy mi. Akármit is hirdettek azok a plakátok. Minden egyes Kisvakond, Hello Kitty, Balaton-szelet és búgócsiga a demonstráció, az ellenállás új, koncentrikusan terjedő köreit szélesítette. S ugyan Európában és a világban az ország neve egyre inkább a szégyen hangzó formája lett, az állam polgárai mégis egy szusszanásnyi megkönnyebbüléshez jutottak, amikor a tükörbe nézve, negyed század után, valami rég elfeledett énkép nézett vissza rájuk, amit legtöbben már csak archív felvételekről ismertek. Amikor hónuk alatt egy rekesz ásványvízzel kiballagtak a város, s azon túl a falvak határába, hogy a gyalogosan Hegyeshalom felé induló menekülteknek legalább inni adjanak. Ott, az országút mellett állva, melynek aszfaltját szinte megolvasztotta a nyár gonoszul sistergő forrósága, ott kicsit könnyebb, ott kicsit jó volt.
Utóbb a menedékkérőket kikergették, így lassan ismét helyreállni látszik az ország romlott rendje; ismét magunkkal vagyunk összezárva. A nyári eseményeket azonban már sehogy sem lehet meg nem történtté tenni, azt a pillanatnyi, mámorító jóérzést már nem lehet elfeledtetni. A banda-erőszak áldozatává lett alkotmányos többséggel szembeni elszigetelt, egyszemélyes többségek lassan kezdenek összeadódni: egy meg egy meg egy meg egy – s csak a lassan felszívódó, odvas félelem okozza, hogy általános érzületté még nem válhattak. Hirtelen, a legváratlanabb zugokból tűnnek elő azok, akik az erkölcsi minimum, a humánum engedetlenségét gyakorolják. Hogy újra, ha csak egy napra, egy órára, érezhessék azt, ami ott a pályaudvarokon és az országút mellett állva elfogta őket. Vágyakoznak utána, álmodnak vele, kérik karácsonyra, születésnapra. S hogy ez vajon polgári engedetlenségnek számít-e csakis azon múlik, hogy még polgárnak tekinthetik-e magukat a saját hazájukban, s hogy őket, akiknek jogait a törvény szerint elvileg szavatolják, polgárnak tekintik-e. S ha nem, akkor marad a keatsi negatív képesség, amelynek segítségével “az ember képes megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt”, s amely idővel bizonyára elvezet bennünket az ellenállás még rejtett ösvényeire. Addig azonban, úgy tűnik, valóban minden csak állóképesség dolga.
(Berlin, 2016. január)
(1) Nádas Péter: Emlékiratok könyve. Jelenkor, Pécs, 1998, 472.
Kép forrása: Librarius
