ekint embléma

Önkormányzat és sajtószabadság (vélemény)

vélemény 2020-10-12 | Eötvös Károly Intézet Fb Sharing

Az Eötvös Károly Intézet blogbejegyzése, amely a Ferencváros újság felkérésére készült.

Felhívás az olvasónak!


Egy-egy elemzésünk, állásfoglalásunk jelképes örökbefogadásával Ön is támogathatja munkánkat! Amennyiben élni kíván a lehetőséggel, az alábbi számlaszámokra utalással teheti meg:


- Forint utaláshoz: 11600006-00000000-78417407 (IBAN: HU56 1160 0006 0000 0000 7841 7407) 

- Euro utaláshoz: 11600006-00000000-78416231 (IBAN: HU89 1160 0006 0000 0000 7841 6231)

- USD utaláshoz: 11600006-00000000-78416303 (IBAN: HU85 1160 0006 0000 0000 7841 6303)


Támogatás esetén kérjük, küldjön egy üzenetet az info@ekint.org email-címre, amelyben tájékoztat minket arról, hogy név szerint is feltüntethetjük-e Önt az intézet által kiadott írás örökbefogadójaként. 


Megtisztelő támogatását nagyon köszönjük!


***

Majtényi László: Önkormányzat és sajtószabadság

Alig van a sajtószabadsághoz fogható demokratikus érték. De amíg a francia forradalom emberi jogi dokumentumának magasztos szavai „az ember legbecsesebb jogaként” határozza meg a sajtószabadságot, addig a sajtószabadságról nagyjaink ragyogó elmével, veretesen, de rendszerint sötét tónusban szóltak: „(H)ol a beszéd korlátos, ott rab a nyelv s csak rabként szól.” (Széchenyi); „…(V)egyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s nemzetem szabadsága, boldogsága fölött kétségbe nem esem; vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Ut közép itt nincs!” (Kossuth); „1.§ Gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti. (1848. évi XVIII. törvénycikk)”. „Tudja Isten, egy darabig az forgott az eszemben, hogy nem szúrok meg többet a tollammal senkit. Sem hájas kanonokot, sem feudális pisztolyos urakat, senkit, de senkit… Mért legyek én őrült spanyol Kisázsiában? Menjen minden visszafelé! Mikorára odaérünk, hogy ismét omnes Lutherani comburantur  – már én tán befejezem kis játékaimat.”  „Már nemsokára gyanús lesz minden kinyomatott sor: nem lehet őszinte, mert le merték írni.” (Ady Endre). „Elég volt abból az ostobaságból, mely burzsoá specialitásoknak nyilvánította a szabadság történetileg kialakult technikai biztosítékait … melyeknél jobbat eddig senki nem talált …a szólás- és sajtószabadságot.” (Bibó István)

És ma? A mai magyar közvéleményben alig érezhető az a sajtószabadságot követelő szenvedély és indulat, amely Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Ady, Bibó, azaz ’48, ’18 és ’56 embereinek kebelét feszítette. Érthető ez, persze. Csak nem örvendetes.


A rossz gyakorlat

A név és a hely szinte mindegy. A jelenség maga dermesztő. A Bácskai Napló című önkormányzati újság, a tavaly őszi önkormányzati kampányban arról híresült el, hogy az ellenzéki képviselőkről szándékosan elcsúfított fotoshopolt fényképeket közölt. (A Bácskai Naplót kiadó Baja Marketing Kft.-t korábban sajtóhírek alapján elmarasztalták, büntették hasonló csínyek miatt.)

A kirobbant botrányra a választások előtt a főszerkesztő „Olyan nincs, hogy képhamisítás!” című támadó hangú jegyzetben reagált. Azután, már az önkormányzati választást követően, nem csak hogy bocsánatot kért a lapot ma is jegyző főszerkesztő, de a sajtószabadság mellett immár bátran szót emelve, alázatos hangon fel is ajánlotta az új ellenzéki polgármesternek tollát: A kezdet biztató! A Bácskai Naplót az elmúlt években, pláne választások idején rengeteg támadás érte, számon kérve a kiegyensúlyozott, objektív támogatást”, de most Baja új polgármestere békejobbot kínált, és a sajtószabadság híve, szóval most már „ennek szellemében tevékenykedhet a szerkesztőség!”. Ha korábban sajnos nem lehetett a sajtószabadságot szolgálni, most, ugyanazokkal az erőkkel és a korábbira emlékeztető eszközökkel, a felidézett esetben havonta kétszer 21000 példányban igen.

Mindez akár baljós előrejelzője is lehet az Orbán Viktor majdani bukása utáni „szabad”, „demokratikus” és „szolidáris” Magyarország viszonyainak. És nem csupán a sajtó tekintetében.

Az önkormányzati sajtó a mai Magyarországon, tisztelet a néhány kivételnek, a mindenkori helyi hatalom szolgálóleánya. Lapjain mindenekelőtt alákérdezős interjúkat olvashatunk a polgármesterrel, a politika helyi és rendszerint unalmas további sztárjaival, beszámolókat a felújított gyalogátkelőkről és buszmegállókról, az iskolai, sportegyesületi életről, a helyiérdekű vállalatok mindennapjairól, eredményeikről. Mindezt színesítik a polgári körökről és társulásokról, nyugdíjas- és a nemzetiségi klubokról szóló hasonlóképpen ünnepi riportok, valamint a hangulatos portrék a városban vagy környékén élő vagy onnan elszármazott híres emberekről. És mindenek felett – megnyerve a ki tudja többször leírni a polgármester nevét és közölni a fényképét versenyt – színes beszámolók a polgármester programjairól.

Mindazonáltal vannak pozitív jelek is. A demokratikus sajtó nem egyedüli közlönye a közügyek nyilvános megvitatásának. A Fővárosi Önkormányzatnál most készítik elő az önkormányzati választások idején általam is javasolt petíciós jog életre keltését, amely, az ezzel kapcsolatos politikai veszélyeket vállalva azt jelenti, hogy a közgyűlés köteles nyilvános vitában megtárgyalni a városi polgárok jelentős száma által fontosnak tartott és hatáskörébe tartozó ügyeket.  

Az önkormányzati sajtónak is eddig be nem teljesített küldetése, hogy teret adjon a helyi közügyeknek, felületet biztosítson az éles közéleti vitáknak, szóljon a kultúráról. És persze az élet árnyoldalairól, nyomorról, bűnözésről, a környezet olykor ijesztő állapotáról, ugyancsak igazat mondjon.


Mit lehet tenni, mégis?

 

Nem igaz, hogy a Fidesz kétharmadának árnyékában nem tehetünk semmit a szabad sajtóért. Tévedés azt hinni, hogy a szabad sajtó küldetése az lenne, hogy – ellenkező előjellel – konkurense, azaz követője legyen az állami hecc- és revolversajtónak. Itt javaslatomat ismétlem, melyről tudom, hogy esélytelen, reménytelen, mert szembe megy a napi rutinnal és félelmekkel. A helyenkénti, (például a ferencvárosi) bátor kezdeményezésen túl a magyar városok, a vidék információs szabadságai érdekében azonnal cselekedni kellene úgy, hogy a jelenlegi struktúra megváltozzon. A városi lapok, televíziók finanszírozását függetlenné lehet tenni úgy, hogy az erre szolgáló jelentős pénzt akár a Szabad Városok Szövetsége valamiképpen közösen kezelné, a városi sajtótermékeket pedig például sajtóombudsman, illetve állampolgári bizottságok ellenőrzésére bízná. Olyan helyzetet kellene vállalni, jól tudom, hogy ez illúzió, amelyben a helyi sajtó, közönségét szolgálva, a filozófiájában hozzá közeli helyi hatalmat bírálhatja, ellenőrizheti. Enélkül legalábbis nem kerülünk közelebb az óhajtott szabad Magyarországtól. 

 

A demokrata, az alkotmányos ember, mindig a sajtószabadság híve. Kétféle ember viszont okkal tart a sajtószabadságtól: az első az olyan vezető, aki tudja vagy sejti saját alkalmatlanságát, és a második pedig, aki telve önbizalommal, ellenőrizetlen teljhatalomra vágyik, esetleg maga is lopni készül.

Legolvasottabb bejegyzések