Nagyon örülök, hogy ismét együtt vagyunk. Az előbb – nem vagyunk éppen első osztályú könyvelők –, a kollégáimmal azt próbáltuk kideríteni, hogy ez vajon most a hányadik Legyen köztársaság! fesztiválunk: ha jól számolunk, talán már a hetedik – és ha ez tényleg így van, ez éppen a mesék és mítoszok száma, úgy is lehet, bár hatszor hiába kívántuk, hogy Legyen Köztársaság, talán pont hetedikre sikerülhet. Panaszra azonban nincs okunk abban a tekintetben, hogy itt, ebben a teremben már most jelen van a Negyedik Magyar Köztársaság szellemisége.
Azon kívül, hogy Önöket üdvözlöm és tisztelettel köszöntöm a média jelenlévő munkatársait, ugyancsak üdvözlöm a kormányzati hecc- és revolversajtó munkásait, továbbá, ha vannak itt besúgók és provokátorok, akkor őket is nyájasan üdvözlöm – de nekik azért azt is elmondom, hogy akik előttük ülnek, mögöttük ülnek, mellettük ülnek vagy állnak, azok bizony a mi embereink. Szóval mindenki jelenlétének örülök!
A napokban olvastam Parászka Boróka, a nagyszerű marosvásárhelyi újságíró bejegyzését, amelyben azt állította, hogy mindannyian Soros Györgyök vagyunk, és a feleségeink is mind Soros Györgyök. Ez nagyon megtetszett, lehet ezen nevetni (én sem álltam meg mosoly nélkül), de közben mégis arról tudósít, hogy tombol az őrület. Tehát az aforisztikus kijelentés mögötti valóság részben vicces, részben pedig ijesztőnek vagy rémisztőnek is mondható.
Mert arról is szólt ez a mondat, hogy a kulturális omlás közepén vagyunk.
Ezért is annyira fontos, hogy végre legyen egyszer, és nem a nagyon távoli jövőben, Köztársaság, mely közös jószága mindannyiunknak.
Ha végignézem az elmúlt hetek történéseit, az egyik dolog, amit nem tudok nem szóba hozni, a legújabb nemzeti konzultáció. Az a nemzeti konzultáció, amellyel megtörtént az a csúfság, amire eddig nem volt példa – még egyszer mondom, a nagy kulturális omlás idején élünk –, hogy kimondva és nevesítve, teljesen hazug környezetben a már nem alkotmányos, hanem alaptörvényes magyar állam nevében magán a kérdőíven megneveztek civil szervezeteket a gyűlölet tárgyaként. Ez nem csak egyszerűen bosszantó impertinencia, mert itt, ebben a teremben tudjuk, ahogy a NER urainak kastélyaiban ugyanúgy, amint a faluszéli kunyhók némelyikében is tudják, hogy Soros-terv nincs, ellenben van Orbán-terv (amelyről ma lesz is szó). Erre eddig nem volt példa. Ezt rövidesen követte az őcsényi eset. Őcsényben akadt egy emberséges panziótulajdonos, aki befogadott, illetve be akart fogadni menedékstátuszt elnyert hivatalosan oltalmazott embereket: anyákat gyerekeikkel. Válaszul életveszélyesen megfenyegették, lefejezéssel ijesztgették, az autója gumiját kiszúrták, azaz kialakult a lincshangulat. Erre pedig a magyar miniszterelnök – nemhogy kormányférfihoz, de politikushoz is méltatlanul – úgy reagált, hogy nem csak mélyen megérti a lincshangulatot, de az őcsényi hisztériával ő személy szerint szimpatizál is. Így, mondjuk ki, nemhogy vezetőként, de a közösség tagjaként sem lehet viselkedni. Az egyházak pedig Őcsényről és a miniszterelnöki impertinenciáról, néhány hitvallót leszámítva, hiszen, mint mondják nem voltak ott, szemükkel, mint Tamás a Kettős, nem láttak, fülükkel nem hallottak, kezükkel nem tapintottak, mélyen hallgatnak.
És ennek nincs vége. Megint csak néhány nap telt el, és – azt gondolom, nyilvánvalóan a miniszterelnök szavain felbátorodva – egy Földi László nevű volt kommunista kém nem átallott Mészáros Lőrinc televíziójának szerkesztett műsorában azt állítani, hogy a civilek, akik adott esetben adnak egy-egy lekváros buktát az elcsigázott gyerekeknek, tolmácsot a menekültnek, azok pedig embercsempészek, mint ilyenek, jogállással nem rendelkeznek, így őket bárki az utcán szabadon megölheti. Hallottunk már néhány szörnyű politikai halandzsát, ahogy rendkívül ízléstelen, erőszakkal is kapcsolatba hozható szövegeket is, de olyat, amelyik azt mondta volna, hogy aki az utcán találkozik azokkal a civilekkel, akik a menekülteknek támaszt nyújtanak – hozzáteszem, az evangéliumi parancsot is teljesítve ezáltal –, na hogy velük szemben nem csak a fizikai erőszak alkalmazása megengedett, de hogy nyugodtan meg is lehet őket ölni, hát ilyenre nincsen példa. Ebben az esetben, mondom, nem az interjú alanyának és szerkesztőjének pillanatnyi elmezavarról volt szó, ezt Földi az Echo Televízió szerkesztett műsorban mondta el. Ilyen eddig sem Magyarországon, sem Európában nem történt sem a magyar, sem az európai médiában. Egyetlen egy hasonló példáról tudok, a messzi Ruandából. Ruandában nem a talán nem is működő televízióban, hanem a rádióban mondták be, hogy kiket kell megölni, megmondták az autójuk rendszámát, megmondták a lakcímüket.
Jó, nálunk nem itt tartunk, de ahol tartunk az nyomasztó. Mindezek tükrében azt kell mondanom, a civilek ebben a pillanatban viharban vannak.
Ugyanakkor nincs forró ősz.
A magyar társadalom egyelőre értetlenül néz körül, hűvösek és egyre hidegebbek lesznek az esték. Az viszont jó hír, hogy mivel én személy szerint ebben a körben sokakat ismerek, nos akik a fenyegetés célpontjai, főleg fiatal férfiakról és nőkről, lányokról és fiúkról van szó, róluk a velük született szabadságszeretet miatt – talán ez is a sokat gyalázott Harmadik Köztársaság egyik érdeme, mármint az ő bátorságuk –, leperegnek a fenyegetések. Tehát azt tudom mondani a félelemkeltőknek, hogy legalábbis ezen az oldalon sokat nem érnek el, de maguk teszik láthatóvá a demokratikus oldal morális és egy intellektuális fölényét is. A rózsafüzérrel távol tartott Soros helyett is ezek az emberek elvégzik közös dolgunkat, és nem félnek sem a rózsafüzérektől, sem pedig a gyilkossági fenyegetésektől. Most itt tartunk.
Azt gondolom, ismét érdemes felidézni Václav Havelnek egy különlegesen szép és mély gondolatát. Václav Havel azt mondta, hogy meg kell különböztetnünk az optimizmust a reménytől. Az optimizmus azt jelenti, hogy valamit megteszünk, mert kiszámítottuk a cselekedetünk következményét, amelynek eredményeként arra jutunk, hogy jó esélyeink vannak arra, hogy a cselekedetünk meghozza az általunk elérni kívánt, pozitív eredményt. Ettől különbözik a remény. Mert a remény meg azt jelenti, hogy megteszünk valamit, amit egyszerűen csak azért teszünk, mert biztosan tudjuk, hogy cselekedetünk helyes, és bízunk abban, hogy ennek a cselekedetnek nem biztos, hogy ma, talán csak a távolabbi jövőben lesz valami olyan pozitív hozadéka, végeredménye – amit viszont előre nem tudunk felmérni.
Azt gondolom, hogy ezen a délutánon is elmondhatjuk, hogy ha optimizmusra nincs is okunk, reményre viszont igen. Ezzel a gondolattal szeretném ezt a délutánt megnyitni, és hálásan köszönöm, hogy itt vannak.
***
Zárszó
Véget ért ez a nap is, köszönöm, hogy eljöttek, végül pár biztató szót még mondanom kell. Amikor a mai nap elkezdődött, itt a Gödörben adtam egy televíziós interjút, amelyben elmondtam, hogy ma két nagyszerű költő is a vendégünk: Balla Zsófia és Erdős Virág, akik közéleti saját verseket mondanak. Nagyon kedves fiatal hölgy volt a riporter, a kérdése pedig az volt, vajon miért írnak a költők közéleti verseket, és miért csinálunk mi egyáltalán Legyen köztársaság! fesztivált, amikor látszik, hogy az egésznek nincsen semmi, de semmi értelme, következménye. Erre nekem nagyon egyszerű volt válaszolni, hiszen a költők azért költők, hogy verseket írjanak, és ez önmagában elegendő indoka a versnek. Ha a szép vers, éppenséggel közéleti vers, akkor ennek külön is örülhetünk (nem mintha a szép szerelmes versnek nem örülnénk szintén külön).
Azt pedig, hogy egy adott pillanatban egy közéleti vers eléri-e azt a közvetlen célját – vagy van-e egyáltalán egy közéleti vernek közvetlen célja –, hogy abból a versből valamilyen politikai következmény is származhasson, erről már nem a költőt vagy a versolvasót kell megkérdezni. De a vers akkor is ott van, és ez bőven elég. Október 22-e van, egy olyan ünnepre emlékezünk, amelyiknek ugyancsak van emblematikus verse, ez Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című alkotása. Amikor Illyés ezt a verset megírta (nem októberben, hanem jóval korábban, a Rákosi korszak legmélyén), a kéziratot sokáig rejtegette. Ez a vers egy történelmi pillanat és egy korszak jelképévé vált, és a mai napig az Egy mondat a zsarnokságról a magyarul olvasó szabadságszerető embernek egyik legfontosabb szövege. Vagyis a kérdés, hogy érdemes volt-e Illyés Gyulának megírni ezt a verset, nyilván értelmetlen, illetve a válasz túlságosan is kézenfekvő. Vas István legszebb, november első napján írt ’56-os versét, ha jól tudom, éveken keresztül az erkélyén, a muskátli, alatt a virágföldben dugdosta, miközben Aczél Györggyel barátkozott. A vers hál’Isten megvan, és gyönyörű, Vas István egyik legszebb írása.
Tehát ami a költőket illeti, a válasz nagyon egyszerű, de vajon, ami az Eötvös Károly Intézetet illeti, ugyanilyen egyszerű-e? Azt gondolom, lényegében igen. Annyira fontos és hibátlan szövegek, mint amilyen az Egy mondat a zsarnokságról vagy Az új Tamás itt valószínűleg nem hangzottak el, de ezek a szövegek mégiscsak ugyanarról szóltak, mint a versek. Szóval, hogy ilyenkor, amikor ennyire reménytelennek látszik a helyzet, érdemes-e egyáltalán megtartani a Legyen köztársaság!-ot? Általánosságban válaszolva, két esetben biztosan érdemes: Egyszer, amikor jól mennek a dolgaink, és másodszor, ez talán még fontosabb, amikor dolgaink – mint ahogy most is – egyáltalán nem mennek jól. Érdemes volt megtartani a rendezvényt, hiszen együtt voltunk, éreztük egymást, tudjuk azt, hogy ebben az országban rajtunk kívül is nagyon sok embernek, hasonlóan fontos a szabadság ügye.
Hadd osszak meg végül Önökkel egy kulisszatitkot. Az elmúlt hetekben elkezdődött az együttműködés az Eötvös Károly Intézet és a Goethe Intézet között. Mint talán tudják, szinte minden európai országban működik Goethe Intézet. Most, amikor nem csak Magyarországon van válságban a szabadság ügye, hanem az Európai Unió is nagyon súlyos válsággal küszködik, a Goethe Intézetek hálózata kitalált egy programot, amelynek célja a közös európai értékek felmutatása. Hiszen miközben az Európai Unió számos problémával küzd – ott van a Brexit, ott van a spanyolországi válság, amott Európa sok országában előretör a rasszista szélsőjobb, akkor éppen van aktualitása a közös európai értékek felmutatásának. Ők úgy gondolták, hogy Magyarországról legyen éppen az Eötvös Károly Intézet a partnerük. A feladat: fogalmazzunk a közös Európánkról szóló kérdést, a kérdéshez fűzzünk hozzá néhány oldalas magyarázatot, amelyet elvisznek valahova, másik európai uniós tagállamba, esetleg egy olyan országba, amelyik éppen az európai közösséghez kíván tartozni, és ott majd ezt a kérdést megvitatják, megválaszolják. A mi kérdésünk az Európai Unióról szóló szerződésnek az emberi méltóságról, a demokráciáról, a szabadságjogokról szól második cikkére vonatkozott. Az Eötvös Károly Intézet megalakulása óta ezeket az értékeket képviseli, úgy gondoljuk, ennek kiemelkedő jelentősége van a közös európai értékek sorában, és aligha lehet vitatni, hogy éppen akkor, amikor kevésbé vonzóak sok ember számára, nagyon is van értelme a minden ember méltóságáról beszélni.
Ma délután mi is ugyanezért jöttünk össze. Ugyanazért, amiért megszülettek ’56 emblematikus versei, ugyanazért, amiért Petőfi Sándor március 15-ére megírta a szabadsághimnusszá vált Nemzeti dalt, ugyanazért, amiért zeneszerzők a szabadságról írnak zenét, és ugyanazért, amiért mi esténként a gyerekeinknek, unokáinknak olyan meséket mondunk, amelyben a legkisebb fiú (vagy a polkorrekt mesében a leány) legyőzi a Hétfejűt.
Elhangzott az EKINT Legyen köztársaság! elnevezésű rendezvényén 2017. október 22-én a Gödör Klubban
