Nem minden írásra, érvre reagálunk, mert ha úgyis egyetértünk, miért pazaroljuk a nyomdafestéket, de azokat a megjegyzéseket sem értékeljük (például a demokratikus pártok és a Jobbik „technikai koalíciójáról" vagy a választások bojkottjáról szólókat), amelyek fontosak ugyan, de az általunk itt követett gondolatmenetbe éppen nem illenek.
Szeretnénk előre, vagy ha tetszik, újból is hangsúlyozni, hogy számunkra vitathatatlan, hogy az alkotmányosság helyreállítása nem a politikai baloldal benső ügye, a baloldal esetleges választási győzelme nem jelenti, különösen nem automatikusan, a jogállami alkotmány helyreállítását, sőt, az alkotmányos határok pontos kijelölése hiányában könnyen megtörténhet, hogy az elviselhetetlen csöbörből egy ugyancsak nem szeretem vödörbe kerülünk. Szerintünk ugyanis veszélyes az a hiedelem, hogy a politikai önkorlátozás helyettesítheti vagy akár meg is teremtheti az intézményi korlátokat. A kormányozhatóság biztosítása pedig csak szükséges, de nem elégséges előfeltétele a jó kormányzásnak, a jól működő ellensúlyokat rendszerint nem is maga a szabadság szeretete, hanem a kölcsönösen elismert, tiszteletben tartott érdekeket követő alkuk helyezik be a demokrácia alkotmányszerkezetébe. Nincs más út, mint a riválisok együttműködése. Ha ez megtörténik, el kell viselnünk, miként történik, és mekkora árat fizetünk. Még ha Kőszeg Ferenc szavai válnának is valóra: „a győztesek első sorában ott ujjong vonítva Tabaki, a sakál, mindaddig Sir Kán leghűségesebb seggnyalója", azaz sok mindent nem lesz könnyű tudomásul venni, de hát ebben a tekintetben edződtünk már 89-ben is.
Az Orbán Viktortól balra álló és ebben a vitában megszólaló közéleti és politikai szereplők között nincsen vita abban, hogy a jobboldal vezetője által egyoldalúan áterőszakolt új alaptörvény mindenképpen számottevő korrekcióra szorul. Abban is egyetértés van, hogy a korrekció célja nem az egyszerű politikai revans, hanem az alkotmányos rend olyan konszolidációja, amely szilárd keretet nyújt a bal- és jobboldal demokratikus politika versenyének. Nincs azonban nézetazonosság a korrekcióhoz vezető politikai pálya vonatkozásában, és abban sem, hogy milyen mélységű és tartalmú korrekció nyújtaná a legjobb esélyt a valódi konszolidációra. Vitairatunkban (Az alkotmányos korrekció lehetősége, 2011/24., jún. 17.) két, korábban más fórumon közreadott véleménnyel kapcsolatban fejtettük ki álláspontunkat. Eörsi Mátyás volt országgyűlési képviselő amellett érvelt (2014, Magyar Narancs, 2011. ápr. 28.), hogy az Orbán-kormányt leváltó új kormánytöbbségnek az alkotmány betűjét megsértve, de politikailag legitim módon népszavazással kell visszaállítania a 2010. elején fennállt alkotmányos status quót. Tordai Csaba, a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok államtitkára a Haza és Haladás Alapítvány honlapján azt az álláspontot fejtette ki, hogy a jogállami korrekciónak a jobb- és baloldal politikai megállapodása eredményeként kell megszületnie, tartalmában pedig a kormányzóképesség helyreállítására kell szorítkoznia, érintetlenül hagyva a jobboldal számára legfontosabb szimbolikus részeket, mindenekelőtt a „nemzeti hitvallás"-nak nevezett preambulumot (Együtt élni az új alkotmánnyal, hazaeshaladas.blog.hu). Vitairatunk arra a következtetésre jut, hogy más-más okból ugyan, de egyik koncepció megvalósulása sem eredményezhetne szilárd alapokon nyugvó, a tartósság ígéretét nyújtó konszolidációt. Az Eörsi-féle javaslat azért, mert nyilvánvaló alkotmányellenessége miatt azonnal támadások és politikai mozgósítás célpontjává válna, és a kormányhatalomból éppen kiesett jobboldal és szellemi holdudvara számára sosem válna elfogadhatóvá. Az alkotmány helyreállításának ügye nem az a pálya, ahol a megaláztatásra válasz lehet a megalázás. A Tordai-javaslat pedig éppen ellenkezőleg, azért, mert nem számol azzal, hogy az Orbán-féle alaptörvény szimbolikus részei hívek és ellenzők számára egyaránt a politikai identitás kristályosodási pontjává váltak, ezért azok érintetlenül hagyása egyoldalú és ezért borulékony, átmeneti megoldást hozhat csak. Ezért úgy foglaltunk állást, hogy bár konszolidációt valóban csak a versengő politikai oldalak megegyezése hozhat, a megegyezésnek érintenie kell az alkotmány identitását alkotó elemeket is. Szerintünk egyébként is tévedés azt gondolni, hogy az Alaptörvényről leválaszthatóak lennének a szimbolikus tartalmak akár úgy, hogy a Hitvallást leválasztjuk a normákról, akár bárhogy másképp, hiszen magukat a normákat is teljesen áthatja a nehezen definiálható, de jelenlévő nemzeti keresztény kollektivizmus.
Eörsi Mátyás válaszának (Válasz, 2011/25., jún. 27.) lényege, hogy a jobb- és baloldal közötti alkotmányos megegyezés - vagyis a Tordai-javaslat és a mi koncepciónk közös pontja - eleve kudarcra van ítélve, hiszen a jobboldal és vezetője soha nem volt és nem is lesz hajlandó semmiféle önkéntes pozíciófeladásra, és ezért a kölcsönös engedményeket feltételező megállapodás javaslata életszerűtlen és káros. Eörsinek nincsen igaza abban, hogy az elmúlt két évtizedben mindig a Fidesz-vezette jobboldal lett volna az akadálya a magyar politikát esetleg helyes vágányra zökkentő átfogó megállapodásnak: az 1995-96-os alkotmányozási kísérlet nem a Fidesz ellenállásán, hanem a szocialista párt vezetőinek elhibázott taktikázásán bukott el, és ennek az irtózatos politikai hibának csak most érezzük igazán a következményeit. Továbbá azt a feltételezését is nehéz készpénznek venni, hogy bizonyosan Orbán Viktorral kell majd a választások után egyeztetni. Ami nem hajlik, az törik. Ha Orbán vereséget szenved, ami persze korántsem bizonyos, az valószínűleg nem kicsiny, hanem komoly vereség lesz. Abban ugyanakkor igaza van Eörsinek, hogy az általunk javasolt korrekciós megállapodás (és a Tordai Csaba által támogatott is) olyan hozzáállást feltételez a jobboldal részéről, amely ellentétes annak hosszú ideje követett magatartásával. De vajon mi következik ebből? E vita valamennyi résztvevőjének közös indítéka, hogy hazánk vészterhes helyzetén változtatni szeretne, és a kívánatos változás politikai és társadalmi feltételeit elemzi. Lényegi változás azonban nem remélhető, ha azt feltételezzük, hogy a politika meghatározó szereplői nem képesek magatartásukon változtatni: ha mindenki ugyanúgy viselkedik, mint eddig, akkor mitől változna bármi? Abban feltehetően egyetért velünk Eörsi, hogy a magyar politika és társadalom mai tragikus állapota nem kizárólagosan a jobboldal felelőssége, és valószínűleg abban is, hogy bármilyen érdemi változás a tágan értett baloldal szereplői részéről is eddigi politikájuk átgondolását és lényegi kiigazítását teszi szükségessé. (Elég talán, ha a baloldali politika sírját megásó általános korrupciójától nem független példákként a párt- és kampányfinanszírozás bűzlő fekélyét, a baloldal buta és önző, a Fidesszel folyamatosan átláthatatlan szempontok szerint boltoló züllött médiapolitikáját, és a választási bukás előestéjén az információszabadság elpusztításának megágyazó és saját ellenzéki pozícióját is felfoghatatlan megfontolásokból aláásó, a minősített adat védelméről szóló törvény elfogadását említjük.) Eörsi gondolatmenete előfeltételezi, hogy a baloldal képes lehet az erkölcsi megújulásra. Reméljük is, hogy igaza lesz. De vajon miért gondolja, hogy erre a baloldal kényszer és versenytársak nélkül önmagában is képes, és miért zárná ki a jobboldal esetében ugyanennek a lehetőségét? A jobboldal reménybeli önkorrekciójának szellemi előkészítése természetesen nem a mi feladatunk: azokat a csatákat a jobboldali közszereplőknek kell megvívniuk maguk között, a saját fórumaikon, a saját közönségük előtt. Mi ebben az összefüggésben csak ahhoz szólhatunk hozzá, hogy a baloldal mit tehet azért, hogy a korrekció tartós, vagyis a jobboldal számára is elfogadható konszolidációt hozzon. Eörsi nem győzött meg arról, hogy a baloldal által levezényelt alkotmányellenes népszavazás ilyen lépés lenne.
Bármiféle valódi konszolidációt eredményező korrekció feltételezi tehát, hogy a politikai szereplők változtatnak eddigi magatartásukon, ezért nem jó érv a mi javaslatunk ellen, hogy az is ilyesmit feltételez. Ha egyáltalán lehetségesnek gondoljuk a korrekciót, akkor racionálisan lehetségesnek kell tartanunk az attitűdváltozást is. Ebben a kontextusban érdemes megvizsgálni Tordai Csaba és Szigetvári Viktor válaszát írásunkra (Túl a barikádokon, 2011/26., jul. 1.). Az írás szerzői úgy látják, a mi javaslatunk előbbrevalónak tekinti a szimbolikus kérdéseket a kormányzóképesség gyakorlatias problémáinak rendezésénél, és ezzel akadályozza a korlátozott körű, ám az egyszerű többségen alapuló baloldali kormányzás lehetőségét megteremtő politikai alkut. Tehát ha az alaptörvény baloldali és liberális kritikusai hajlandók volnának félretenni (egyébként a szerzők szerint is indokolt) elvi kifogásaikat, rendelkezésre állna egy működőképes, könnyen megvalósítható, gyakorlatias alternatíva, aminek a túlzott baloldali finnyásság áll az útjában.
Ha valóban életszerű és könnyen belátható a szerzők által vázolt alternatíva, és jó ok lehet bízni abban, hogy tartós konszolidációt hozhat, ahogy ők állítják, akkor bírálatuk egyúttal súlyos vád is: azt a gyanút fogalmazza meg, hogy a mi álláspontunk az elvekhez mindenáron való ragaszkodást fontosabbnak tartja a kormányzás működőképességének biztosításánál. Ez komoly vád: a kormányzat működésképtelenségének következményei súlyosak és a társadalom széles rétegei számára azonnal érezhetőek. Ha valaki ezeket a következményeket elfogadható árnak tartja pusztán azért, hogy magát erkölcsileg makulátlannak láthassa, az a morális öntetszelgés vétkét követi el. Az ilyen vétek gyanújával illendő körültekintően bánni, és csak akkor megfogalmazni nyilvánosan, ha körültekintően meggyőződtünk róla, hogy vitapartnerünk álláspontjának nincsen más életszerű magyarázata. Márpedig a mi esetünkben van ilyen magyarázat, ugyanis a szerzők által javasolt gyakorlatias alternatíva valójában délibáb. Nem választhatók szét a kormányzóképesség pragmatikus kérdései a demokratikus politikai közösség alapjainak elvi problémáitól olyan módon, ahogy írásuk teszi. Az elmúlt bő tíz év tapasztalata mindennél ékesebben bizonyítja, hogy az alkotmányosan biztosított kormányzóképesség fennállása nem garantálja, hogy a kormányzat ne váljon de facto működésképtelenné. Az elmúlt húsz évben, az 1990-es MDF-SZDSZ-megállapodással véglegesített berendezkedésben semmi nem akadályozta a kormányokat abban, hogy az alkotmányos korlátok betartásával folytassák a meggyőződésüknek megfelelő gazdaság- és társadalompolitikát, mégis azt láttuk, hogy az ország politikai elitje fokozódó mértékben képtelenné vált a társadalom valós gondjaival való szembenézésre, és a távlatos válaszok kidolgozására és bevezetésére. Ennek oka pedig a különböző politikai csoportok egymással szembeni mélységes gyanakvása, és az alkotmányos rendszerrel való azonosulásra való részleges képtelenség és ennek bénító hatása volt. Márpedig a technikai kormányzóképességet helyreállító, ám a jobboldali szimbólumok alaptörvénybeli kizárólagosságát meghagyó korrekció semmit nem tenne e probléma gyökerének kezelésére. Ideig-óráig működhetne, de rövidesen újratermelné összes mai gondunkat. A vita tehát nem a gyakorlatias megoldások és az elvi szempontok képviselői között folyik, hanem arról, hogy mi hozhat távlatosan is működőképes megoldást.
De vajon a mi általunk támogatott javaslat, amely az úgynevezett szimbolikus, az alaptörvény identitását megadó elemeket is az alku részévé tenné, kiállja-e ezt a próbát? Tordai és Szigetvári nem csak azt állítják, hogy az ő koncepciójuk tartós megoldást hozhat - ezt vitattuk az imént -, hanem azt is, hogy a miénk nem eredményezhet ilyen konszolidációt. A második kérdésben elvileg igazuk lehet akkor is, ha az elsőben, ahogy mi látjuk, tévednek. Fő érvük állításuk alátámasztására az, hogy az alaptörvény szimbolikus részei „a magyar jobboldal politikailag legaktívabb része számára az önazonosság meghatározó részét képviselik." Továbbá, ha a jobboldal feladja is a preambulum egy részét, ezt az állapotot csak átmeneti vereségként fogadná el. Ezért azt javasolják a baloldaliaknak és liberálisoknak, hogy vegyenek példát Portugáliáról, amelynek alkotmánya szocialista társadalomról beszél ugyan, ám ez az utalás mára minden jelentőségét elveszítette. A következtetés az, hogy ez lehet a sorsa a magyar alaptörvény preambulumának is, ha a baloldal kellő önkorlátozást gyakorol a szimbolikus kérdésekben.
Csakhogy ez a két feltételezés nem lehet egyszerre helytálló: nem lehet egyszerre igaz az, hogy a magyar jobboldal identitásának legfontosabb elemei a preambulumban említett szimbólumok, és az, hogy ezek az alaptörvénybe emelt szimbólumok rövidesen minden politikai jelentőségüket elveszíthetik. (Most tekintsünk el attól, hogy a jobboldal sokkalta tagoltabb annál, mint amit az általuk felrajzolt kép érzékeltet). A portugál analógiára hivatkozás saját premisszái szerint is téves: Portugáliában a szocialista társadalom utópiája jó ideje marginalizálódott és elszigetelt, és a kormányhatalomért egymással versengő jobb- és balközép politikai erők világképében nem játszik semmiféle szerepet, és ezért nem is állítja szembe őket egymással - ezért válhatott az ott meghatározó politikai konfliktusok szempontjából érdektelen, következmények nélküli mondattá ez az utalás. Magyarországon, mint azt a szerzőktől idézett mondatok is alátámasztják, nem ez a helyzet: az egyik meghatározó politikai alakulat világképében és törekvéseiben a politikai kereszténység egyáltalán nem marginális tényező. Az elmúlt egy év fejleményeinek, állami iskolák átjátszása az egyházaknak, a kirekesztő egyháztörvény elfogadásának stb. fényében egyetlen tárgyilagos megfigyelő sem gondolhatja, hogy az alaptörvénynek a kereszténység nemzetalkotó szerepéről szóló mondatai, ha így maradnak, üres szavakká lesznek. És amíg ez jellemzi a magyar politikai jobboldal törekvéseit, addig a nem jobboldaliak nem bízhatnak abban, hogy e mondatok elveszítik politikai jelentőségüket, hiszen éppen olyasmire tesznek utalást, ami szembeállítja egymással a meghatározó politikai szereplőket. Az a világ, amelyben e szavak már csupán következmény nélküli frázisok, az már nem ugyanaz, amelyről a szerzők beszélnek, ahol a keresztény nemzeti romantika szimbólumai a jobboldal politikai identitásának legfontosabb elemei.
Ellentmondás feszül tehát a szerzők által felállított diagnózis és a javasolt terápia között. Ha a jobboldal identitásáról írottak legalább hozzávetőlegesen helytállók, akkor hiú ábránd abban reménykedni, hogy a balközép politikai és közéleti szereplők egyoldalú önkorlátozása révén e szimbólumok rövidesen kikerüljenek a magyar politika konfliktusainak középpontjából. A javasolt gyógymód sikerességét a magyar közelmúlt történései sem támasztják alá. Bauer Tamás fontos észrevétele, hogy az egyoldalú baloldali önkorlátozás húsz éve tart: a világias, republikánus baloldal által preferált Kossuth-címer és március 15-e helyett a koronás címer és augusztus 20-a lett a magyar állam fő jelképe, illetve hivatalos állami ünnepe az első jobboldali kormány idején, a második jobboldali kormány alatt pedig a koronaékszer a múzeumból fizikailag az Országházba majd fokozatosan a közjogba került (Túl az Orbán-rendszeren, 2011/28., júl. 15.).* A balközép kormányok idején napirenden sem volt e fejlemények kiigazítása, az egyoldalú önkorlátozás mégsem járt e szimbólumok politikai kiüresedésével, épp ellenkezőleg. (Mellesleg, ennek a húszéves kontextusnak az ismeretében meglepő Tordai és Szigetvári afeletti aggodalma, hogy a most elfogadott, kizárólagosan jobboldali alkotmányos szimbolikától való bármekkora elmozdulást „a baloldalon kívüli politikai világ megsemmisítésére" tett törekvésként értékelne a jobboldali közönség, miközben a baloldal részéről a teljes szimbolikus önmegtartóztatást is elvárhatónak és elkötelezett közönségükkel elfogadtathatónak gondolják. Nem világos, mi motiválja részükről a szimbolikus kérdések ilyen aszimmetrikus kezelését.)
Viszont ha ez igaz, akkor mekkora az esélye az olyan korrekciónak, amely a jobboldal számára oly fontos szimbólumok alkotmányos státusát is érinti? Úgy tűnhet talán, a mi javaslatunk ugyanabban a szerkezeti hibában szenved, mint amit épp az imént állapítottunk meg vitapartnereinknél: az általunk helyesnek vélt korrekciós megállapodás másféle jobboldali attitűdöt feltételez, mint ami ma irányadó. Vitapartnereink, Tordai és Szigetvári mellett Antal Attila is (Stratégiák a baloldali kormányzásért, 2011/29., júl. 22.), azt vetik fel, hogy az általunk javasolt megállapodás egy idealizált, baloldaliak által megálmodott konzervatív tárgyalópartnert gondol el, és ha ilyet a politika porondján nem talál, akkor kész kinevezni azt a konzervatív értelmiségiek soraiból, úgymond a jobboldali szavazók feje fölött. Márpedig az alaptörvény korrekciójáról a jobboldali szavazók által felhatalmazott politikai szereplőkkel kell majd egyszer megegyezni, nem pedig a „magyar baloldal konzervativizmus-képének megfelelő" jogászprofesszorokkal.
Ez igaz és fontos állítás. Viszont úgy tűnhet, megoldhatatlan csapdahelyzetet mutat: a létező jobboldal létező politikai képviseletével kell megállapodni, azzal viszont nem köthető olyan alku, amely valódi konszolidációt eredményezhet. Viszont olyan konszolidáció sem lehetséges, amely a létező jobboldal számára elfogadhatatlan. Arra lennénk hát ítélve, hogy sose szabaduljunk a fojtogató bizalmatlanság ördögi köréből, és a politikai riválisok váltakozó, egymás felett aratott pürrhoszi győzelmei közepette bénultan sodródjunk az egyre mélyebb válság és leszakadás felé?
Nem gondoljuk, hogy ez volna a helyzet. E ponton érdemes felidézni azt, amit Eörsi Mátyás válasza kapcsán írtunk: minden konszolidációs forgatókönyv (a Tordai- és Szigetvári-féle is) azt feltételezi, hogy a meghatározó politikai szereplők képesek változtatni eddigi magatartásukon. A kérdés nem ez, hanem az, hogy milyen attitűdváltozást feltételez a mi javaslatunk. Tordainak és Szigetvárinak igaza van abban, hogy az a stratégia, amely arra épít, hogy a magyar jobboldal vezető ereje máról holnapra egészében magáévá teszi az alaptörvény konzervatív kritikusainak (például Sólyom Lászlónak) a szemléletét és lemond az identitását képező szimbólumokról, teljesen életszerűtlen. De ilyesmit nem is feltételez a mi javaslatunk. A jobboldalnak nem saját szimbólumaitól kell visszalépnie, hanem attól, hogy ezeket - és csak ezeket, minden más politikai tradíció szimbólumainak kizárásával - a nemzet egészének kizárólagos alkotmányos jelképeivé tegye. Ez a hozzáállás összeegyeztethető a sajátos jobboldali identitás megőrzésével, és ez az, amit számos jobboldali is felismer. (Csak erre és nem másra utalt a magukat a jobboldallal azonosító közszereplők között fennálló véleménykülönbségekre, az alaptörvény konzervatív kritikusaira tett hivatkozásunk.)
Hogy egy ilyen elmozdulás egyáltalán nem lehetetlen, azt a jobboldal fórumain időről időre feléledő viták mellett a közvélemény-kutatások is alátámasztják. A Medián 2010. decemberi felmérése (HVG, 2010. dec. 21.) szerint a teljes lakosság mindössze 27 százaléka gondolta úgy, hogy az országnak új alkotmányra van szüksége, és még a kormánypárti szavazók között is csak 41 százalékos volt az arány. Ugyancsak a Medián szerint idén áprilisban a teljes lakosság nagy többsége, de még a Fidesz-szavazók közel negyven százaléka is úgy gondolta, nem volna helyes, ha a kétharmados jobboldali parlamenti többség egyedül alkotmányozna, és szükség volna népszavazásos megerősítésre (lásd Megosztó alkotmány, median.hu, 2011. ápr. 14.). Ezek az adatok ésszerűen értelmezhetők úgy, hogy a jobboldalra szavazók számottevő része érzékeny arra, hogy az ország közös alkotmánya a nem jobboldaliak számára is elfogadható legyen, és az egyoldalú jobboldali alkotmányozással szemben a status quót részesíti előnyben. Az adatok Lévai Júlia gondolatmenetének azt a pontját alátámasztják, miszerint hogy a jobboldalra szavazók nem tekinthetők világnézetileg egységes tömbnek (A „másik Magyarország" rögeszméje, 2011/33., aug. 19.). Más felmérésekből pedig az tudható, hogy a választók között kisebbségben vannak azok, akik a kormánytöbbség alkotmányos szempontból legelfogadhatatlanabb döntéseit (médiatörvény, az Alkotmánybíróság hatáskörének csorbítása) támogatják, és ezek a lépések a Fidesz szavazótáborát is megosztják (lásd Kritikus tömeg, median.hu, 2011. máj. 25.). Ezek a számok optimistább következtetésekre adnak alapot a magyar társadalom alkotmányos attitűdjeivel kapcsolatban annál a borús képnél, amit Vásárhelyi Mária cikke vázol (Túllépve a mai kocsmán, 2011/30., júl. 29.), miközben abban egyet kell vele értenünk, hogy az Orbán-kormány bukása önmagában még nem jelent garanciát az alkotmányosság helyreállítására. De a demokratikus jogállamnak komoly tartalékai vannak a magyar közvéleményben, és nem csak a baloldalon.
Összefoglalva, az általunk helyeselt korrekciós megállapodáshoz szükséges attitűdváltozás nem feltételezi a jobboldal identitásának feladását, és nem is látszik elgondolhatatlanul távolinak a ma rendelkezésünkre álló információk fényében. Ettől persze még nem ígérkezik könnyű vagy fájdalommentes folyamatnak, és szinte biztos, hogy a jobboldal politikai vezetésének változnia kell ahhoz, hogy a korrekció megtörténhessen. De ha a baloldalt képesnek gondoljuk arra, hogy hibáiból tanuljon - és ebből indul ki Tordai és Szigetvári gondolatmenete is -, akkor ugyanerre képesnek kell tartanunk jobboldali polgártársainkat és politikai képviseletüket is. Attól a jobboldaltól, amely szemernyi szimbolikus engedményre nem hajlandó, a kormányzóképesség biztosításához szükséges engedmények sem remélhetők. És viszont: az a politikai helyzet, amelyben a jobboldal hatásköri engedményekre hajlandó, egyúttal a szimbolikus kérdések újragondolását is lehetővé teszi. A magyar társadalom nagy világnézeti csoportjai nem lesznek egy ilyen helyzet eljövetelének az akadályai. A kérdés az, hogy ugyanerre a politikai vezetők a két oldalon készen állnak-e majd.
(A szerzők az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet munkatársai)
Megjelent az Élet és Irodalom 2011. augusztus 26-i számában.
-----------------------
* Rokonszenves Bauer Tamás igénye, hogy a korrekciónak a 2010. eleji helyzet visszaállítását kell céloznia. Mégis, miközben a 89-es jogállami alkotmány továbbra is az alkotmányosság irányadó mércéje Magyarországon, be kell látnunk, hogy ehhez a szöveghez valószínűleg nincs visszaút, az elmúlt egy év történései politikailag meghaladottá tették. A 89-es alkotmány valamennyi akkor meghatározó politikai erő közös műve volt ugyan, de mára, híveinek hibáján kívül, pártos dokumentummá vált, csakúgy, mint az Orbán-féle alaptörvény. Ezért ha valamiképp visszaállna hatálya, az éppúgy csak az egyik politikai oldalnak a másik felett aratott győzelmét jelképezné, ahogy az Alaptörvény egyoldalú áterőltetése is csak ezt eredményezte. Azaz már nem a 89-es jogállami alkotmány távolról sem tökéletes mondatait, hanem tartalmát, ha tetszik, szellemét kell jogaiba visszahelyezni.
